Tóth Arnold (szerk.): Néprajz - muzeológia: Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére (Miskolc, 2012)

TÁRGYAK - GYŰJTEMÉNYEK - BODÓ SÁNDOR: A magyar múzeumok gyűjtőterületének történeti kérdéseiről

tökéletlen, nem teljes szakokhoz ismét újakat akarunk-e csatolni, hogy a foltozás még kirívóbbá váljék? - Ha ezt akarjuk, akkor töröljük el a magyar nemzeti múzeum elnevezést! Ezen intézet alapítója jól tudta, mit akar nemzeti intézetével, jól tudta, hogy nekünk soha sem lesz annyi pénzünk, annyi emberünk, annyi összeköttetésünk, hogy Angol-, Franciaországgal, vagy csak a kisebb tengerész Németalfölddel versenyezhessünk, és így az ő univerzális, hanem szegényes, hiányos intézet helyett oly intézetet kívánt létrehozni, mely a természet-, régiség- és honi művészet osztályaiból gyűjtse mind azt, mi mindenek előtt magyar, vagy a magyarral valami viszonyban áll, ki nem zárva azt, hogy az adományképpen beadott egyéb tárgyakat is fölvegye. így vannak szervezve a világ egyéb tartományi múzeumai is és a mi ezeket oly nagyon becsesekké teszi az, hogy első sorban a tartomány minden ritkaságát gyűjtik és őrzik, s innen van az, hogy senki sem botránkozik meg, ha a linczi, vagy salzburgi, vagy klagenfurti múzeumokban hiányzik Egyiptom, India, China régiségi, terményi (!) és művészeti kiállítása, midőn oly bőven nyújtja azt, ami édes sajátja. Alig hiszem, hogy ezen igénytelen nézet a határozó körökig hasson, de lelkiismeretem szerint kötelességemnek tartottam magam és sok hason nézetű szakférfiú véleményét ide iktatni, nehogy idővel ennek teljes elhallgatásáról vádoltassam!"

6 Nos, „általános múzeum" nem jött létre Magyarországon, de a Magyar Nemzeti Múzeum, ill. a 19. és a 20. század folyamán belőle kivált (vagy újabban alakult) intézmények őriznek, s bemutatnak nem „magyar, vagy a magyarral valami viszonyban" álló kulturális emlékeket is. A gyűjtemények gyarapítási eszméje és gyakorlata azonban mindig is arra az örökségre irányult, ami a magyarság „édes sajátja". További problémát jelentettek a 19. század végére elavult királyi rendeletek és miniszteri utasítások, amelyek a „régiségek ügyét" szabályozták. Hampel József szerint e témában új törvény szükséges. Kifejti, hogy Európában sok helyütt más-más megoldást alkalmaznak. Nálunk az lenne a célszerű, ha az állam a közérdekű leletek tekintetében „a bírósági úton való kisajátítást alkalmazza". A közérdekűséget valamely szakavatott intézet állapítaná meg, amely azt is eldöntené, mely intézmény kapná a jogot (vagyis a tárgyakat). A „megváltás törvényszéki úton ejtetnék meg", ami biztosítaná a magánosok érdekét. Tehát a törvényszéki becslés nyomán kapná a magánszemély a lelet utáni összeget, független szakértők hivatalos becslése alapján. Ezt az összeget „nem csorbítaná, úgy mint eddig, az állam igénye a lelet harmadrészére, amely miatt eddig sok kincset eltitkoltak, ami a tudomány hátrányára volt." Ez az eljárás is csorbítaná az állampolgárok magánjogait, de mindenkivel szemben egyaránt érvényesülne és mivel mindenki teljes kárpótlást nyerne a kincsért, kevésbé volna sújtó, mint a mostani „fiscalis rendszer". A tudomány pedig határozottan hasznát látná, mert minden lelet köztudomásra jutna.

7 1897-ben létrejött a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelete, amely kiteljesítette azt az irányító szándékot, amelyet korábban Pulszky Ferencnek, a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjeként nem sikerült hatékonyan elvégeznie. A 20. század elején már közel 80 múzeum működött országszerte. Voltak esetek, amelyek nem nyerték el a Főfelügyelőség támogatását, vagy legalábbis külön feltételeket támasztottak. Ezeknek az eseteknek a megítélésénél mindig ott volt a gyűjtőterület kérdéséről való felelős gondoskodás is. 1905-ben pl. Hódmezővásárhely folyamodott jelentős összegű ál6 Archaeologiai Értesítő II. 1870. 188-189. 7 Hampel 1899. 383. 128