Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)

GAZDASÁGTÖRTÉNET - Kaján Imre: Érdekek és ellentétek - árvízvédelem és gazdálkodás

akarták, vagy nem szavazták meg. Ez az 1807. évi XVII. törvény tette lehetővé immár, hogy a közigazgatási (megye-) határoktól teljesen független „vízszerkezetek" szabályozásához (ármentesítés, belvízrendezés, a folyók szabályozása, a malmok használatának rendezése) hozzáfoghassanak. Az érdekeltek társulásai nyomán előbb elsősorban a kisebb vízfolyásoknál folytak munkák, majd 1846-tól a Tisza ármentesítését is az ún. ármentesítő társulatok végezték. Az itt szorosan összefüggő folyószabályozás, azaz meder- és ártérrendezés állami feladat volt, később ezek feladata kiegészült az árterekről a töltésezés miatt lefolyni képtelen belvizek elvezetésével. A magyarországi folyófelmérések után - amelyek a világon addig egyedülálló módon adtak képet a nagy folyóink szinte teljes árteréről - már nem volt hatásos, elfogadható ellenérv az ármentesítésekkel szemben. Nem is csoda, hogy más „köntösbe" burkolták a kötelezettség alóli kibújást azok, akik - vagy tőkehiányuk (ez nagyon gyakori volt), vagy érdektelenségük miatt - nem akartak a költségekhez hozzájárulni. Szabolcs megye nyírségi birtokosai az 1850-es években, a felfüggesztett önkormányzatiság idején hozott határozatokat a „nyírvizek" rendezéséről 1861-ben (a vánnegye jogainak visszaállítása után) már nem ismerték el. „Hazafiúi érzelmeikre" hivatkoztak, mondván, hogy a törvénytelen időszakban kötött egyezségeket semmisnek tekintik, mit sem törődve azzal, hogy az említett nyírvizek a Tisza gátja menti rétközi falvakat rendre a folyótól távolabbi, magasabban fekvő terület felől úsztatták el. Csak 1879-ben sikerült azután megegyezni az ekkor megalakult Nyírvízszabályozó Társulat keretében; rendezni végre a megye Tisza-menti falvai ármentesítését, annak ellenére, hogy a Tisza 1846-tól épített gátjai ekkor már két évtizede álltak.'

5 Ezután az addig a Tisza felé szabadon lefolyó „nyírvizeket" a gátakkal övezett Lónyay-csatorna gyűjtötte össze és vezette a folyóig. Egy másfajta „érdekellentét" jelentkezett a Duna budapesti szakasza szabályozásakor. Itt a folyónak a 19. században még rendszeres jégzajlásaikor keletkező jégtorlaszok okoztak folyamatos árvízveszélyt télvíz idején. Szerepet játszott ez a fővárost valaha ért legnagyobb természeti katasztrófában, az 1838. évi árvízben is, amikor a Gellért-hegy alatti zátonyokon és a Csepel-sziget csúcsánál képződött hatalmas jégtorlódás duzzasztotta vissza a Duna vizét. A következmény 153 (más források szerint 121) halott és 2281 összedőlt ház volt (a három városban: Pesten, Budán és Óbudán együtt). Az árvíz után készültek ugyan védtöltések Pest megóvására, ám az árvízveszélyt előidéző okokkal akkor még annak ellenére nem foglalkoztak, hogy az 1840. évi IV. törvény intézkedett a főváros árvízvédelme előkészületeiről (nem sokkal később a költségek láttán az egész kérdést le is vették a napirendről).

1

6 Csak a kiegyezést közvetlenül megelőzően vetette fel Reitt

er Ferenc (1813-1874) a kérdést, figyelmeztetve arra, hogy az ikervárosokban egy árvíz immár sokkal nagyobb pusztítást végezne, mint korábban.

1

7 A kiegyezés utáni időszak gazdasági teendőinek egyike volt tehát a probléma sürgős megoldása. A budapesti Duna-szakasz szabályozását és az ármentesítést azután az 1870. évi X. törvény keretein belül hajtották végre. Nem érdektelen, hogy az 1870-ben a törvényhozás által szentesített tervek gyakorlatilag megegyeztek az 1840-ben a Helytartótanács mérnöki hivatala, Vásárhelyi Pál és Lechner József által javasoltakkal. A „fővárosi törvény" e célból a rakpartok kiépítését, a Duna medrének leszűkítését (a Margit-sziget körüli két Duna-ág rendezését és főleg a Gellért-hegy alatti terület, a Kopaszi-zátony mederből való kizá15 Fejér 2010. 16 Kaján 1988. 17 Reitter 1865. 400