Gyulai Éva - Viga Gyula (szerk.): Történet - muzeológia : Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Veres László tiszteletére (Miskolc, 2010)
GAZDASÁGTÖRTÉNET - Takács Péter: Adalékok Zemplén megye lakosságának sóellátásához a 18. század utolsó harmadában
sóellátó infrastruktúráját, az ezzel kapcsolatos igazgatási és társadalmi tevékenységet vázoljuk fel. Annyit meg kell említenünk, hogy a só forgalmazása és ára az Aranybulla kiadásától a reformkori politikai küzdelmek lezárultáig össztársadalmi érdeklődés homlokterében állt. A viták és érvek felszínén habzó politikai retorikán túl, ennek a hét-nyolc százados lankadatlan érdeklődésnek élettani okai voltak. Ezt a reformkor alkotmányos érveinél is lényeget érintőbben indokolták az úrbérrendezés alá vonni szándékozott székelyföldi lakosok. Az, hogy a kereskedelemmel legfeljebb csak mellékesen foglalkozó középkori elit is részletekbe menően szabályozta a só forgalmazását, feltétlenül összefügg a só élettanilag nélkülözhetetlen voltával. A 36 °C átlagos testhőmérsékletü élőlények - emberek és állatok egyformán - életfunkcióik során a testükből távozó folyadékokkal sót veszítenek. Ha a szervezetből az így távozó sót nem pótolják, felborul az élő test vízháztartási egyensúlya. A „szen>ezet kiszáradj Ez gyengeséget, kedvetlenséget, súlyosbodó depressziót vált ki. Hallucinációk és víziók jelentkeznek. A gyorsulva romló állapot halálhoz, elmúláshoz vezet. A szervezet sót veszít az izzadással, hasmenéssel, vizeléssel, könnyezéssel, hányással, a test lázas kipárolgásával. A mai orvostudomány infúzióval állítja helyre a megromlott egyensúlyt. Az élet normális menetében a táplálék sózásával pótoljuk a folytonos sóveszteséget. Egy egészséges ember napi minimális sószükséglete - testsúlyától függően 815-20 gramm. Egy-két dekagramm. Evenként átlagosan 4-5 kilogramm. Az állatok is testük súlyához, és a sóvesztés mértékében igénylik a pótlását. A lovak és szarvasmarhák éveként 6-8 kg-ot, a juhok és kecskék megközelítően 2-3 kilogrammot. A makkon hízó sertések is igénylik a sót, de a szakirodalom ezzel kapcsolatos adatai bizonytalanabbak. Sóellátás a Kárpát-medencében A Kárpát-medencében a sóellátás megszervezése és biztosítása a honfoglalástól a mindenkori fejedelmek, az államalapítástól a királyok felügyelete alá tartozott. A rendiség kialakulásától pedig a diéta szabályozta a forgalmazását és az árát. Ez az uralkodó és a rendek kölcsönös megegyezésén alapult. A rendszer az olykor fellángoló viták ellenére sem működött rosszul, ha az uralkodó is betartotta a szabályokat. Súlyosabb zavarok csak háborús szituációkban, és az uralkodás abszolutisztikus gyakorlása során keletkeztek. Ilyen, alig áthidalható káosz alakult ki az ország két, majd három részre szakadásakor, a tizenöt éves háború, a Wesselényi- és Thököly-féle bujdosó és kuruc, majd a Rákócziféle szabadságharc idején. Más okból a napóleoni háborúk során. A Habsburg I. Ferenc által rendeletileg négyszeresére drágított, és csak ezüstpénzért vásárolható só országos sérelemként évtizedeken át szította a társadalmi elégedetlenséget, és táplálta a politikai küzdelmeket. 1526 után jószerével csak az 1720-as évektől a francia forradalom következtében fellángoló napóleoni háborúk pénzügyi zavarainak kibontakozásáig volt zavartalan a lakosság sóellátása a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség, majd Nagyfejedelemség területén. Zemplén megyében a 18. században két tiszai sódepositórium - Nagytárkány, Tokaj - és Sáros megyében - Sóvárott - működő sólepárló, és az ezekből feltöltött négy 369
