Fehér Béla (szerk.): Az ásványok vonzásában, Tanulmányok a 60 éves Szakáll Sándor tiszteletére (Miskolc, 2014)
Papp Gábor: Nyelvújítás kori ásványtani műszótáraink és szerzőjük, Kováts Mihály
Nyelvújítás kori ásványtani műszótáraink 243 kor a természetrajzi magyarosítás új lendületet vett, már hetvenes éveibe lépett. A szembetűnő hatástalanság azonban objektív okokra is visszavezethető. A Kováts munkáját bukásra ítélő egyik körülmény az volt, amiről ő maga úgy tartotta, „hogy a’ Magyar Literátúrának az egy Óriási lépésé, hogy már a’ História Naturálisnak mind a’ 3 Országában, a Linné Systemája szerént készült Magyar nevek készen vannak”. A válogatás nélkül magyarított linnéi kételemű, illetve leíró jellegű ásványnevek óriási többsége eleve csak megjelenési változatokra vonatkozott. Ráadásul ezek - a mai fajnevekkel egyenrangú „linnéi típusú” nevekkel együtt - rövid időn belül kihullottak a használatból, és helyüket átvették a ma is használatos egyelemű, -it végű, jóval egyértelműbb faj nevek. A Kováts alkotta nevek már a lefordított latin nevek heterogenitása miatt is rendkívül tarkák voltak, de mint fentebb bemutattuk, Kováts még az „egyveretű” (-it végű, egyelemű) modem nevek magyarítását sem oldotta meg egységesen, mint a „bugátisták”, akik a -la, ill. -le „ásványnévképzőt” biggyesztették gyakorta mesterkélt szóalkotásaik végére. Kováts (1845) azzal büszkélkedett, hogy ,,a’ magyar szavakat, tisztán a’ szokási ősi magyar nyelvből, minden tekergetés és csafargatás [!] nélkül szedtem”, de éppen emiatt egyelemű ásványnevei a köznyelvből vett (néha birtokjeles) főnevek, egyszerű vagy képzett melléknevek, melléknévi igenevek, melyeken egyszerűen nem látszik, hogy voltaképpen ásványnevek, amit a következő példák jól illusztrálnak: Alfény (szfalerit), Csipke (spinell), Csudálatos (mirabilit), Éghetetlen (azbeszt), Erőtlen (analcim), Esővirág (hiacint), Hamvas (szpodumen), Izzó (karbunkulus), Józanító* (ametiszt), Kékfesték (lazurit), Ködös (nefelin), Könnyentörö (euklász), Lángszínű (rutil), Miklósé (nikkel), Mosó (bórax), Sármű (plazma), Napfordító (heliotrop), Nehézség (barit), Ostya (kollirit), Piroska (rubicell), Rög (bolus), Sólymos (cirkon), Színeskedő (allokroit), Tengei-víz (akvamarin), Tömöttség (piknit)*, Török (türkiz), Tüzes (markazit), Vizeden (anhidrit), Záporpatak (láva) stb. (Kováts, 1822, a *-gal jelöltek: Kováts, 1846). Kováts, aki egyetlen ásványtani cikket sem írt, talán ki sem próbálta, hogyan lehetne ásványneveit folyó szövegben használni. Mindemellett Kováts, miközben szemére hányta a németeknek, hogy mennyi homonim ásványnevük van, nyakló nélkül gyártotta a tudományos nomenklatúrában szintén kerülendő szinonimákat, ami szintén nem szolgált nevezéktana előnyére. A szinonimák többnyire rokon értelmű szavak, az eredeti ásványnév „párhuzamos fordításai” voltak: Allochroites (allokroit) = Színeskedő, Sokszínű, Változószínű. Máskor Kováts az eredetileg is szinonim ásványnevek mindegyikét lefordította: Adularia, Feldspathum lunare (adulár) = Adulai, Hóid Mezeijegezet. Az etimológia bizonytalanságából eredő szinonimákra példa a Ferrum Magnetes (mágnesvaskő, magnetit), amely mindhárom akkor lehetségesnek tartott etimológiája szerint kapott nevet: 1) Egy Mayvrjg (Magnész) nevű görög pásztor találta először, tehát Mágnes Vasa. 2) Mayvrjgia (Magnészia) melletti lelőhelyéről kapta a nevét, ezért Magnesi Vas. 3) Apáyyavov = bájital, ill. egyéb bűvszer jelentésű szóból származik, varázsos tulajdonsága miatt: akkor Báj Vas, Bájos Vas. 17. Zárszó A tudománytörténésznek nehéz elkerülnie azt, hogy az utólagos könnyű ítélkezés csapdájába essen, mindenesetre Kováts névtárait ismerve talán nem alaptalan az a vélekedés, hogy ha a tudomány iránti lelkesedése és széleskörű klasszikus műveltsége a korabeli
