Fehér Béla (szerk.): Az ásványok vonzásában, Tanulmányok a 60 éves Szakáll Sándor tiszteletére (Miskolc, 2014)
Kecskeméti Tibor: A földtani tudománytörténet-írásról
126 Kecskeméti T. is a Magyar Nemzeti Múzeumban, a velem egy épületben dolgozó fiatal régész, történész, levéltáros kollégákkal. A velük folytatott számos kötetlen eszmecsere és gondolatébresztő beszélgetés során sok kisebb-nagyobb titkát, számos praktikus fogását ismertem meg a történész szakmának. 3. A tudománytörténet-írás rövid története Ez az összefoglalás Fehér Márta 2004-ben publikált kitűnő dolgozata nyomán készült (Fehér, 2004). A tudománytörténet-írás első megnyilvánulásai az 1660-as években történtek. Ezek szoros összefüggésben voltak az első modem tudományos akadémiákban (Royal Society, London; Académie des Sciences, Párizs) folyó tevékenységekkel. E megnyilvánulások azonban a korábbi tudományos kutatásokat inkább csak dokumentálták, de múltjukat nem tárták fel. A 18. században jelentek meg az első tudománytörténeti munkák, főként matematika- és fizikatörténetek. A 19. század első felében a tudománytörténetben utat tört az ún. kumulatív történelemfelfogás. E szerint a tudomány haladása csupán az ismeretek fel- halmozódásából, kumulálódásából áll, s ebben a felfedező tudós invenciója a legfőbb tényező. A század második felében pedig az ún. doxográfikus tudománytörténet-írás vált uralkodóvá. Ennek középpontjában a tudományos eredmények és az azokat létrehozó tudósok (doxosz = igazak) egymást követő sorának bemutatása áll. Célja a tudós életművek, portrék sorozatának felállítása. Ez a fajta tudománytörténet-írás mindmáig nagyon népszerű, a hazai geo-tudománytörténeti publikációk sorában is gyakori. Ám „a tudomány- történet, ha többnek tekintjük anekdoták és kronológiai adatok tárházánál, gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudomány-felfogásunkat” — írja Kuhn (2000). E szemléletnek két fontos következménye is van a tudománytörténet-írásban: 1) belátást nyújt az emberi megismerés működésébe; 2) közelebb visz a valóság-megismerő tevékenységhez. Mindehhez előnyös, ha a tudománytörténész nem csak a történeti, hanem a tudományfilozófiai módszereknek is birtokában van. Erre rímel Kant sokat emlegetett mondása: „a tudománytörténet a tudományfilozófia nélkül vak, a tudományfilozófia pedig a tudománytörténet nélkül üres”. Tehát a tudománytörténésznek — s ez már a mai idők követelménye - a szaktudományokban való jártasságon túl, számos társadalomtudományi ismerettel is rendelkeznie kell. A tudománytörténet a 20. századra egyetemi diszciplínává vált, melynek jelenleg talán legfontosabb kutatási eszközei és módszerei az inter-, sőt a multidiszciplinaritás. 4. Általános megállapítások A tudománytörténésznek munkája megkezdésekor tisztában kell lennie azzal, hogy minden tudásunk elődeink tudományos megismeréseire, eredményeire alapozódik. Minden tudós, szűkítve a kört, természettudós, így a geológus is arról az ismeretszintről kezdi kutatásait, melyre elődei eljutottak. Ezért kívánja meg a tudományosság minden kutatótól, hogy kutatási témájának előzményeit, az előző kutatások eredményeit ismerje. Itt azonban rögtön hangsúlyoznunk kell, hogy a kutatástörténet nem azonos a tudománytörténettel. Jól érzékelteti ezt a különbséget Kosa L. etnográfus akadémikus, amikor azt írja: „a kutatástörténet egy tudományszak kutatási eredményeinek rendszeres, átfogó, ágazatokra, intézményekre vagy személyekre vonatkozó adatszerű számbavétele és értékelése. Míg a tudománytörténet
