Vámosi Katalin: Mazsaroff Miklós 1929-1997 : A természet igézetében (Miskolc, 2010)

Fodor László: Emlékképeim Mazsaroff Miklósról

FODOR LÁSZLÓ EMLÉKKÉPEIM MAZSAROFF MIKLÓSRÓL Miklós néhány alkotása otthonom ékessége. Gyakran pihen meg tekintetem festményein, rézkarcain, linóleummetszetein - barátságunk 40 éves mementóin. Sokan úgy tartják, a barátság magánügy. Én erre azt mondom, akinek akár csak egy képe van a művésztől, kíváncsi lehet az azt megformáló emberre is. Milyen ember volt Mazsaroff Miklós? Azt mondják, az emlékek fakulnak. A megbecsült Munkácsy-díjas festőművészről az én emlékképeim mindmáig elevenek. Emlékképek sokasága filmszerűen bolyong fejemben... 1958-ban találkoztunk. Kétéves bulgáriai tartózkodás után, bolgár feleségével, szülőfalujával, Alsózsolcával szinte határos Miskolc városában telepedtek le. A Selyemréten egy albérleti szobában laktak, és Ö, a szárnyait bontogató festőművész az akkor megismert újságírónak mégsem saját nehézségeiről, a beilleszkedés akadályairól szólt. Hosszasan, nagy-nagy szeretettel beszélt bolgárkertész Édesapjáról, Édesanyjáról, öt testvéréről. A falu határának jó minőségű földjéről, amiben jól érzi magát s nagyra nő az elvetett magból a növény. Az elődök háború utáni nehézségeiről is csak szőrmentén beszélt. Arról, hogy a Mazsaroff család a jobb megélhetés reményében a Dunántúlra költözött. A kertészekből bányászok lettek. Miklós ugyan elvégezte a polgárit, de akkor még nem tudott tovább tanulni. Ezt sem panaszként, hanem tényként említette. A szívük, a föld illata azonban visszahívta a családot Alsózsolcára. Ö nem sokáig maradt szeretett falujában, a „Fényes szelek" mozgalma a Képzőművészeti Főiskolára repítette. A második találkozásunk is frissen él emlékezetemben. Lehet, hogy nagy szavak, az ország építése, az emberek életforma váltása, az új világ megteremtésének mikéntje, a kialakult új eszme és a hozzá vezető út foglalkoztatta. Jó volt hallgatni szavait. Kölcsönösen ráéreztünk közös gondolatvilágunkra. Megéreztem, hogy egy fiatal, őszinte barátra találtam. Tetszett az igaznak hitt ügy melletti elkötelezettsége, családjáért, embertársaiért érzett felelőssége. Barátságunk több évtizede alatt sok-sok iMazsaroff Miklós műtermében, Miskolc, 1970-es évek munkából „ellopott" találkozás, beszélgetés, politizálás zajlott közöttünk. Hol Miklós műtermében, hol az Észak-Magyarország szerkesztőségében. Még most is előttem van a tetőtéri műterembe vezető csigalépcső, szinte hallom a falépcsőn lépteink kopogását. Kíváncsian vártam mindig a pillanatot, hogy felérjünk, s megcsapjon az olajfesték illata, megpillanthassam legújabb festményeit, alkotásait. De kíváncsi voltam véleményére is. Mert hiába vonult föl műtermének magányába, tudta jól, mi foglalkoztatja az embereket. Barátságunkat újabb és újabb élmények mélyítették. Közös utakat szerveztük falura, gyárakba, bányákba. Egyszer F.delény felé közeledve egy szép őszi napon a nyílt mezőn egy virágzó napraforgó táblánál Miklós kérte, hogy „ugyan, álljunk már meg egy rövid időre". Felkapta fényképezőgépét és a sárgán virágzó hatalmas napraforgóföldről vagy egy tucat képet készített - „Kedvenc virágom" - magyarázta. Nem nagyon értettem a virág jelzőt, csak egy jó félév múlva, a műteremben, amikor megláttam a „Napraforgó"című képét, besorolva a rézvirágos, tulipános, sárgarózsás, pipacsos képek közé. Hát igen! Miklós beavatott mestere az ezer színben pompázó virágcsendélet szépségét, derűjét, nyugodtságát árasztó képek megfestőinek. A tájképekről nem is beszélve! Szeretett utazni, világot látni. Az olasz mediterrán táj, a bolgár tengerpart, a spanyol pálmafák, a tokaji szőlődomb, a bükki hegyek-völgyek, a hihetetlenül ferde fák,