Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)

ÉLES Csaba: SZÉP SZAVAK, MÉLY ESZMÉK A MAGYAR „MUSZEIONI" SZEMLÉLETÉRT. A NEMZETI ÖRÖKSÉG ÉS ÖNBECSÜLÉS, AZ EMLÉKHELY ÉS MÚZEUM GONDOLATKÖRE A REFORMKORTÓL A KIEGYEZÉSIG

70 I. ORSZÁGOS MÚZEUMANDRAGÓGIAI KONFERENCIA kötetet töltenének meg azok a versek, amelyeket költőink — különösen a felvilágosodástól a forradalomig - egymáshoz és egymásról írtak. Eötvös József 1846-ban egy jelentős — a mi mostani témánk szemszögéből különösen értékes — cikket jelentetett meg a Pesti Hírlapban A Nemzeti Múzeumról címmel. Szerzőjéhez méltó ez az írás, hiszen gondolatisága a teóriától a praxisig, a nemzeti önismeret és önbecsülés elvi problémájától a múzeumi tárlók fizikai milyenségéig ível. Megjelent pedig abban az évben, amikor a Magyar Nemzed Múzeum megrendezte új épületének első két „premierjét". Pollack Mihály frissen elkészült építménye először március 19-én „debütált", majd augusztus 11-én. Tavasszal - Pyrker János László egri érsek képadományának bemutatásával — mint „a nemzeti művelődés dísze", mint a nemzeti művelődés vagy kultúra reprezentatív színtere. Nyáron pedig — a III. Országos Iparmű Kiállítás Kossuth Lajos fővédnöksége mellett történt megrendezésével — mint a nemzetgazdaság, a hazai ipari civilizáció seregszemléje. Eötvös arra a meggyőződésre jutott, hogy a korabeli magyar ember (nem számítva most az alsóbb néposztályokhoz tartozókat) sajátosan kettős képet mutat önmagáról. Míg ugyanis magánemberként nagyon is rátarti, addig nemzetalkotó nemesként épphogy csak ébredezget benne a „gavallérosság". Vagyis ott hiú, ahol mértéktartóbbnak kellene lennie, s nem ott, ahol ki kellene bontakoztatnia azt. Röviden szólva: deficites az öss^nempeti hiúság a Duna mindkét partján, Pozsonytól Pestig és tovább. De hogyan is lehetne ott össznemzeti hiúság, ahol a nemzetté válás folyamata is legföljebb csak 1825 körül kezdődött meg? „Furcsán hangzik, de érett megfontolás után nem fogja senki tagadhatni, hogy a magyar mint nemzet nem eléggé hiú. Sujtásos népnek neveznek bennünket, s tán bizonyos tekintetben helyesen; de a sújtást mi önmagunkra rakatjuk, legfeljebb ha cselédeink s a megyék huszárai részesülnek e pazérságban; de a nemzetnek mint nemzetnek külső fénye senkit sem érdekel. S ha talán nincs nemzet, melynek elődei a legnemesb ügyért több vért ontottak volna: nálunk, ügy látszik, a deák „sit eis terra levis" (legyen nekik könnyű a föld, a rómaiaknál szokásos sírfelirat — E. Cs.) nemcsak puszta kívánat, hanem teljesítésbe is vétetik; legalább nem emlékezem, hogy dicső bajnokaink sírját valahol emlékkővel terheltük volna. Igen, még egyszer mondom, a magyar nemzet — jól értsük egymást, én csak a nemzetről szólok — nem eléggé hiú! Akár országgyűlésünk tanácskozótermeibe, akár fővárosunkba jőjünk, akár az ország határain járjunk végig, hol csak egyetlen egy emléket sem találunk: e meggyőződés fog bennünk támadni. S ez nagy baj, mert e hiány oly nemzetnél, hol a hiúság minden egyénné annyira kifejlődve találtatik, arra látszik mutatni, hogy nemzeti szellemünk még fel nem szólalt, hogy magunkat mint nemzetet érzeni eddig nem tanultuk."

2

2 Eötvös a közeiműit mulasztásait — sőt „szégyenét" — a közelebbi és távolabbi jövőben remélhető nemzeti fölemelkedés sikere érdekében marasztalja el. Az ebben az összefüggésben már távolabbi múltnak mondott Széchényi Ferenc, felesége: Festetics Júlia és más adományozók tettei viszont fölmagasztalódnak. „Nem fogok a múlt ellen panaszkodni, még egy szebb jövőnek reménye tölti el lelkemet, de ép2

2 EÖTVÖS József 1976. 160.