Kurta Mihály - Pató Mária (szerk.): Múzeumandragógia (Múzeumandragógia 1. Miskolc-Szentendre, 2010)

ÉLES Csaba: SZÉP SZAVAK, MÉLY ESZMÉK A MAGYAR „MUSZEIONI" SZEMLÉLETÉRT. A NEMZETI ÖRÖKSÉG ÉS ÖNBECSÜLÉS, AZ EMLÉKHELY ÉS MÚZEUM GONDOLATKÖRE A REFORMKORTÓL A KIEGYEZÉSIG

A MAGYAR NYELV MÚZEUMA, SZÉPHALOM, 2009. MÁJUS 1 l-l 2. 67 És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel.. ,"

1

3 A „nemzethalál" a nemzeti amnéziával kezdődik. A nemzeti emlékezetvesztéstől egyenes út vezet a nemzeti létvesztéshez. Garay János (1812) Kölcseynek (1790) és Vörösmartynak (1800) bő egy-két évtizeddel fiatalabb - Eötvösnek (1813) és Erdélyinek (1814) egy-két évvel, Petőfinek (1823) és Gyulainak (1826) bő egy évtizeddel idősebb pályatársaként alkotott: főként a reformkor idején. Mindez most azért érdekes, mert Garay — a fölsoroltak közül hetedik megidézettként — értékes sorokkal járult hozzá a történelmi régmúlt, a nemzeti örökség és önbecsülés, a nemzeti emlékhelyek tiszteletének és gondozásának tudatosításához. Ha egy nemzet egy adott korban — miként a magyarság is 1830 és 1849 között — ráébred sorsfordító feladatára, akkor erőfeszítéseinek arányában egyre élesebben rajzolódik ki előtte a jövő és a múlt horizontja. Ha a munkás jelen a múlt dicsőségében példát, öntudatot, lelki erőt talál, akkor a jövő reménységében elnyeri fáradozásainak és harcainak jutalmát. Ha a jelennek maga az erős és ágas-bogas fa a metaforája, akkor a két másik és tünékeny idősíknak a gyökérzet és a rügyezet. Avagy a poéta hasonlatával: a „lelkes" jelen „gyújt régi fénynél új szövétneket." Ez a poéta most például Garay János, aki 1841 és 1847 között arra az elismerést érdemlő művészi feladatra (is) vállalkozott, hogy költői emléket állít az Árpádház valamennyi uralkodójának. Első királyainkról szóló, Az Árpádok című versciklusa — avagy szavakból formált monumentuma - elé illesztett egy Vezérhangot is, amelynek a vége vonatkoztatható tanulmányunk gondolatmenetéhez. A kilencedik versszak még egy nyugodt kijelentéssel zárul: a múlt képére „leng kegyelet és emlékezet sugára." A tizedik végén azonban a költő már izgatottam kérdez. „Mid van, mi még hazám! mi lelkesíthet? Mi e kuszált jelenben egyesíthet?" A tizenegyedik versszak egésze pedig a poéta prófétikusan átszellemült válasza, figyelmeztető fölszólítása. „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövétneket. S ha a jelennek halványúl sugára: A régi fény ragyogjon fel honára!"

1

4 Nyugat-európai útja során mind a Széchenyivel utazó Wesselényi Miklós 1822ben, mind a magányosan vándorló Szemere Bertalan 1836-ban természetesen eljutott Párizsba majd Londonba is. Európai műveltséggel bíró s az egyetemes történelmet is tisztelni tudó férfiak lévén ugyanilyen természetes, hogy Párizsban mindketten fölkeresték a Pére-Lachaise temetőt (Wesselényi még a St. Denis apátsági templomot, Szemere előbb a Panthéont is), Londonban pedig a Westminster-székesegyházat. » PETŐFI Sándor 1960. I. 312. 1

4 GARAY János 1902. 193.