Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Menekülés az irodalomban

osztályunk szánalmasan kevert és fájdalmasan csökevényes volta, ami akkor nemzeti életünk egyik legnagyobb betegsége volt, ez esetben megkönnyítette a mozgást az új kány felé: a polgári osztály épületének gyengesége könnyeb­bé tette a bontást. így jelenhetett meg nálunk már akkor a nagy menekülő, az első decentrakzáló, az „egri remete", a vidék, a falu, a föld, a paraszt szerel­mese, aki egyszerű és természetes életmagatartásban vetkezte le magáról azokat a vaskapcsokat, melyekkel az uniformizált és központosított kodalmi székem ölelte magához. Míg francia szekemtársa majdnem félszázaddal ké­sőbb is a kétségbeesés lázában, idegesen tépi le magáról ugyanezeket a ruha­darabokat, a próféta türelmetlenségével és — a próféta túlzásával. A lélekölő számokba eltemetett marseiUe-i bankhivatalnok, Giono, ezerszerte inkább volt rabja a civilizációs gépezetnek, mint az egyszerű falusi tanító, akinél a menekülés nem is itt kezdődik, hanem csak később, mikor kói hivatása belesodorja őt is a többi magyar kóval együtt az kodalmi mo­loch (a „centrakzáció") gyomrába. Menekülése tehát nem hátrafelé któzik, mint Gionóé, hanem előrefelé bizakodik s a cél biztos képzetével jár együtt: vissza az elhagyott faluhoz. Innen van s marad meg mindvégig lelkében a visszatérés józansága s ezért tudja megőrizni piüantásának nyugodt tárgyila­gosságát a néppel, a faluval, a földdel szemben. Giono lázas vízióiból, me­lyek a föld, az egyszerű nép, a természetes élet körül felkőznek, olyan vüágkép kerekedik ki (ha „kikerekedik"), melynek megvalósítása nemcsak a civikzáció, hanem a józan ész törvényeivel is eüenkezik, ha egyáltalában gon­dolna valaki a megvalósításra, s az kó talán maga csodálkoznék legjobban, ha egy amolyan „Cseresnyés"-féle kísérleti ákamban kipróbálnák előtte. Ezek­ben a lírai bőségtől túláradó regényekben nincs is semmi reáks, csak a lelki attitűd belső igazsága, a menekülés vágyának őszintesége. Ezzel szemben Gárdonyi a komolyanvevés teljes igényével léphet fel s a magyar kodalom­ban ő az első reaksta még a szó kodalomtörténed értelmében is: Magyaror­szágon a reakzmus szükségkép a decentrakzációt, a nép és föld reaktását mint egyeden igazi magyar adottságot jelentette s valóban, a folytatás is itt következett be a reakzmus kányában. A menekülésnek alapjában véve lkai jeUege nem is ábrázolásaiban található, hanem inkább az kó lelki magatartá­sában ezekkel a képekkel szemben: mindenütt kiérzik az kó nosztalgiája, szeretete az egyszerű életértékek kánt, s ez a szeretet teszi őt elnézővé még egészséges reakzmusában is a faluval szemben: nem akarja, nem tudja prob­lematikusnak látni azt a földet, mely menedéket adott neki menekülésében. Ebből a szempontból (Gárdonyi szempontjából) jekemzőbb, kraüag igazabb, gazdagabb alkotás az Annuska, mint A bor, A% öreg tekintetes, mint akár A^ én falum. Ennek a lkai magatartásnak logikus (sit venia verbo!) következménye az a sok érzelmes-ködös misztifikáció a „láthatadan emberről", a lélekván­dorlásról stb.-ről, melyet annyka szeretnek Gárdonyi autodidakta műveltsé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom