Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)
A „melléktantárgy" és a többiek
szer kíséretével) vagy a „Ferdinánd király" első versszakát s rögtön utána olvasson fel a tanár ügyes recitáló előadásban egypár jeüemző helyet: a diákrémísztgető közmondásos mumus helyett a század legmélyebb élményét adhatjuk át növendékeinknek. A kuruc idők magyar balvégzete a törökdúlás után még nagyobb romlást hozott a fajmagyarság soraiba, de ugyanakkor a közös magyar sors olyan egységbe állította oldalunkon a nemzetiségek egy részét, amilyet később sajnos sohasem találunk. Ha ez a folyamat kibontakozhatik, a magyar történelem és a jelen egyik legnagyobb átka veszti el erejét. Es a zenében (sajnos, csakis ott) kibontakozott. A régi magyar dakamkincs romjain a rutén kolomejka s más nemzetiségi zenei elemek beleszövésével új magyar zene születik (Bartók föltevése) s ezt szépen szemléltethetjük egypár ismert és kedvelt kuruc daüammal, melynek egészen más (mok) szerkezete van, mint a régi magyar zenének s mégis teljesen arra épül. A fiúk feksmerik a rokonságot a rádióban hakott rutén népdalokkal. A történelmi folyamatot itt nem fedi teljesen (a nyelvi kifejezés miatt) a költészet, de a zene nemzetközi kifejezésmódja igen. A verbunkos zene (A jó lovas katonának...!) ereje teljében mutatja meg ezt az új zenét és székemet (v. ö. Amadét is az kodalomban: A s%épfényes katonának...). A 18. század rokokó magyar székemét keresve sem tudnók jobban megérzékíteni (Csokonai mekett), mint Kodály ,,Rectius vives"-ével, melyet P. Horváth Adám dallamára kt. A fiúk az énekórákról ismerik a művet s könynyed és vüágos szerkezetű szólamaiból maguk álktanak össze egy diákkórust mindennapi használatra. (Egyszer a latin Horatius-órán a fiúk maguk hozakodtak elő vele. A tanárnak volt esze s kapva kapott rajta.) A 19. század kodalmából csak egy példát. Berzsenyi sajátos ízű magyar költészetét a fiúk nehezen tudják élvezni a klasszikus forma miatt, melyet legtöbbjük füle nem érez versnek. De A magyarokhoz című Kodály-kánon, melynek különös, kemény, karcias dakamát a fiúk jól ismerik az énekórákról, vagy a Közelítő tél férfias bölcsessége, kedves-szomorkás melankókája (szintén Kodaly-aaYXam) egyszerre nagy emberi közelségbe tudja hozni ezt a magányos magyar óriást. S ha még rámutatunk a két nagy magyar zseni lelki rokonságára, ami Kodály vonzódásából nyüvánvaló, egyszerre felfedjük azt az erős kapcsot, mely a lelkek mélyén minden nagy magyart összefűz. Mindenesetre feltűnő (s ez már nemcsak a növendékeket, de az kodalmat is nagyon érdekelheti), hogy Kodályt a 19. század nagy magyar költői közül épen Berzsenyi és Kölcsey érdekk, a kétségbeesett ébresztők, a fenséges haragú ostorozok, — sokkal jobban, mint a népies magyar klasszicizmus maga, holott Kodály is, mint klasszikusaink, a népre támaszkodik. De Petőfi és Arany klasszicizmusa egy felfelé lendülő kor szinte naiv optimizmusából táplálkozik, így életszemléletük mindent egyszerűnek látó, derűs, magabízó: