Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

Nemzeti öntudat a nevelésben

húsz esztendő vádja, az irredenta, mint korszemlélet. Fájdalmas tények nevelték, de magunk hamisítóttuk meg, fájdalmasan üressé, hamissá, kérkedővé tettük, mi magunk kéjelegtünk fájdalmunkban, nótával, önáltatással cukroztuk szenvedéseinket. Ebből a történetszemléletből soha meg nem születhetett vokia a magyar jövő, mert sohasem volt köze a valósághoz, álmokban élt és narkodzálta önmagát. Hákstennek, mindenki kiábrándult már belőle, bár nem a magunk munkájával, nem józan önszemlélettel dobtuk ki magunkból, hanem az események könyörtelen áradása sodorta a múlt mélyére. A másik veszély most fenyeget bennünket és példáját Németországban látjuk s talán onnan vesszük. Németország az önimádat mámorában mítoszt csinált a fajból, vüágnézetté tette a faji öntudatot és így letévedt a reaktás útjáról, a levegőben lóg. A mítoszi színezet fokozhatja talán extázisával ideigóráig a német nép tetterejét, de hosszú időre nem szólhat s félő, hogy a hamis alapok összeomlásra vezetnek. A magyar történelemszemlélet — részben a német hatás alatt — most ugyanebbe a hibába akar esni. Hamis kultuszt csinálunk keled eredetünkből, Mohács nemzetének nevezzük magunkat, hangsúlyozzuk, hogy egyedül vagyunk, szenvedés a sorsunk és más nem lehet osztályrészünk: „így rendeltetett el." Szinte már vakásos tisztelettel nézzük „szentelt fájdalmunkat", öncélt, vüágnézetet csinálunk belőle s ákandóan ott lebeg előttünk Vörösmarty vissszásan értelmezett víziója: a sk, hol nemzet sükyed el, s a gyászkönnyet skó ember-milkók. Berzsenyitől Kölcseyn és Madáchon keresztül múltja is van ennek a pesszimista történelemszemléletnek s kétségtelenül megvan az alapja történelmünk rettenetes és hiábavaló erőfeszítéseiben, de jövőépítő ereje nincs és hatása csak bénító lehet. Ki kek ktanunk magunkból még idejében a pesszimista történetszemlélet cskáit, nem szabad erőnket belekéjelegnünk a fájdalomba. A jövőt építő történetszemlélet csak pozitív és reáks lehet. Ennek a reakzmusnak legfontosabb jegye pedig az a hit, hogy a magyarság sajátos helyzeténél és ennek megfelelő történelménél fogva csak örökéletű lehet és ezért tiszteletet parancsol. Ezt a tiszteletet csak maga a magyar teheti semmivé s maga a magyar szüntetheti meg életét is. Ez egyébként Vörösmarty víziójának helyes értelme is. És mint ahogy az örök élet biztosítéka Isten és Európa színe előtt az ezer év története, ugyanúgy önbecsülésünk és a fennmaradásunkhoz szükséges erő forrása is csak történelmünk lehet. — A reáks magyar történetszemlélet másik nagy tanulsága és jövő fejlődésünk sarkpontja annak meglátása, hogy a magyarság nem faji, hanem történelmi fogalom. Ennek a fogalomnak nemzetiségeink éppoly lényeges alkotórészei, mint mi magunk. Fel kekett volna ismernünk régen, hogy a magyar történelemben az egész kárpáti medence mindig együttesen szerepelt és minden külső megnykvánulásban mint oszthatadan történelmi egység ákt ott a Duna—Tisza tája. Hogy ennek a tudata nem volt meg határozottan a régi magyar nemzeti öntudat