Viga Gyula - Viszóczky Ilona szerk.: Egy matyó értelmiségi életútja. Száz éve született Lukács Gáspár (Miskolc, 2008)

„Környezetszennyezés" beszédünkben

legjobb mégis Pítör Fók. Ö ugyanis: kd Peter Falk, s mondd: Péter Falk. így olvassuk az angolt magyarul! Még egy kirívó (mondhatnám: kihívó) eset: Egy gimnazista lány mesélte, hogy földrajz tanárnőjük következetesen Nájegere-vízesést emlegetett, s neki Landn volt Angka fővárosa, „mert ő járt ott, és tudja, hogy így kek ejteni". Mondanom se kek, szívből utálták a tanárnőt, s a — földrajzot is vele. Emktsük itt még a betűszavakat is, szintén anglománjaink „kedvéért". Az USA nekik — ugye - nyüván Jueszej, az FBI Efbíáj, a BBC Bibiszí. Eüenben haüottam, hogy a BBC egyik magyar munkatársa (maga is jónevű magyar kó) így mondta: Bébécé. Ott, Londonban, de magyarul! 3. A hangsúly a magyar szavakban (esedeg összefüggő szókapcsolatokban) mindig az első szótagra esik. Nem olyan erős, mint a németben vagy az oroszban (ott a szó többi magánhangzója néha még el is torzul kissé az erős hangsúly miatt: Händel, choroso (kiejtve: Hendl, charasó), hanem szép nyugodt esésű, mondhatnám egyenletesen eloszlik a hosszabb szavakban. Ezt a nyugodt, biztos lebegést robbanásszerűen zavarja meg, ha az idegen neveket folyamatos beszédben idegenesen hangsúlyozzuk. Csak egy-két példát a rengetegből. Sajnos, már azelőtt is Mussokni miniszterelnököt emlegettek, de most még ráfejelnek, mikor - mondjuk — Begin miniszterelnök és Szadát elnök találkozásáról beszélnek: így, folyamatos magyar beszédbe ágyazva (vagy ékelve, vagy beleverve, mint a szöget a fába —, de a nyelv eleven húsába). Ugyanúgy járt Koszígin miniszterelnök és Gromíkó külügyminiszter is, de Enrico Berknguer se lesz kivétel. Ne feledjük: ez a hangsúly legtöbbször (de még az se mindig) megfelel az ülető név tényleges hangsúlyának - az ülető nyelvekben. De a magyar beszéd sajátos színét ez rontja, ritmusát ez zavarja leginkább! Ennyi lenne hát a vádbeszéd. De vajon nem torzul-e már magyarkodássá ez a házsártoskodás? Nem gondolnám, hiszen mindig is szinte már barbárságnak éreztem az olyan túlzott nyelvi beltenyészetet, mint amit — mondjuk — egy régi angol filmben kaüottam: a római gladiátorok „Ev Szízör" kiáltással mentek az arénába az „Ave Ceasar" helyett. Tovább már nem is merem „angolul" idézni az ismert latin szöveget! És tán megmosolygom, ha az orosz ember Pityófit vagy Hetyét emlegeti. (Találós kérdés: kik ezek? Az utóbbit úgyse találnák ki: Goethéről van szó.) Nem magyarkodás hát mindez. Csak nyelvünk tisztaságát, szépségét, sajátos hangzását, zeneiségét szeretném mindenképpen óvni. Azét a nyelvét, melynek nyugodt ritmikájára legalább ötféle versidom hajktható: hangsúlyos verselés (a magunké), időmértékes (klasszikus), rímes-mértékes (nyugateurópai), szótagszámoló (így nevezem a franciát, nálunk Ady remek ritmusait) és az ún. szabad ritmus. Ezt a ritmust nem szabad semmiféle idegen hangzattal kakofóniává süányítani, semmiféle idegen cafranggal megtörni.