Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Folklór az Ördögi kísértetekben
Éjjeíjáróasszonyor\macsr\a Cépé6eri A boszorkányok elleni egyik súlyos vád az állattá való változás volt, illetőleg az, hogy állat alakban mindenféle bűbájosságot, gonosz cselekedeteket végeznek. Bornemisza idejében már javában folynak a boszorkányperek több európai országban, sőt jóval korábban, a XIV. század kezdetétől vannak példák a máglyahalálra ítélt boszorkányokról, olykor tömeges kivégzésekről. Bornemisza évszázadában 1517-ből van az első emlék, mégpedig Kassáról, ahol Bornemisza is tartózkodott egy ideig, amely varázslással kapcsolatos vádra vonatkozik. Később az 1530-as évektől megszaporodnak a perek. Melius Juhás% Péter református püspök A% hitről és a% keres^tyénységről való vetélkedésről című munkájában írja 1562-ben: „Látjuk, hogy vannak kik ördögnek adták magokat, kiket az ördög felveszen; sokakat látjuk ezfélékben, hogy megégetnek". Szinte azonos módon szól ezekről Bornemisza Péter is az Ördögi kísértetekben. A lapszélre írta: Ejiel iaroc cqyntalansagi. Ejel iaro as^pnyokrolis sokat mondhatnéc, kic éyel Matska képebe s^őkdec^őlöc, soc louagoc mődgyara iaroc voltac, tomboloc, tant^oloc, res^egesec, para^nac egy mas kő^őt, kic fel lábbal kis gyermetskeket t^egerbe tőttec, kic soc kárt soc c^intalansagot mieltec. Kic ké^ül nem regennis 1574. entendu toy aba, Poson fele sokakat bennec meg égetenec kis soc szörnyű dolgokat vallottac. Kiknec vgyan királyné as%onyoc vagyon es annac s^auara röttenetes dolgokat miel a% Ördög. De mind a^ert, hogy végre el veszesse őket (810). Bornemiszának ezt a közlését Komáromy Andor besorolta a Magyarországi boszorkányperek oklevéltárába a Pozsony vidékén elégetett boszorkányok megjelöléssel. Ezzel a példával kapcsolatban Bornemisza olaszországi útjára hivatkozik, mondván, hogy ott is érdeklődött, mit tudnak az ördög praktikáiról. Nyilvánvaló azonban, hogy számos magyarországi példa is állt előtte az ördögök-boszorkányok tetteiről. Boszorkányoknak tulajdonítottak mindenféle bűbájosságot, „ördögi mesterséget", amellyel önmaguk hasznára, mások kárára cselekedtek. Bornemisza példája különösen becses, mert olyan, az ördög által uralt személyekről szól, akik állattá változva végzik praktikájukat. Annak ellenére, hogy az átváltozásról korai adatok ismeretesek, a folklórkutatás számára mindmáig egyik fontos megoldandó feladatot jelent az ezzel a kérdéskörrel összefüggő természetfeletti lények vizsgálata. Nyomban felvetődik az a kérdés, hogy ez a hiedelem ismeretes volt-e már a pogány magyarok felfogásában. Nagy valószínűséggel igennel válaszolhatunk, hiszen aligha alakulhatott volna ki egy általánosnak és napjainkig ismertnek tekinthető képzet a kereszténység felvétele utáni évszázadokban, hiszen éppen az egyház küzdött minden ilyenféle babonaság ellen. Egyáltalában nem véletlen, hogy a boszorkányperekben a vádpontok között gyakran szerepel az átváltozás. De természetesen, jóval korábbi példákra is utalhatunk Apuleius arany szamarától Goethe Mephistoján át az európai és a magyar népmesék világáig, idesorolva a bibliai és a thalmudi adatokat is. Hasonlóképpen az átváltozás az egyik kulcskérdése a táltosra vonatkozó hagyománykörnek (állatalakban való viaskodás). Az átváltozás nagy hagyománykörébe tartozik Bornemisza példája a macska képében járó asszonyról. Zentai Tünde megállapítása szerint a boszorkányok leggyakrabban macska alakjában végzik praktikájukat az Ormánságban. Ezt erősíti meg Erdés^ Sándor is a nyírségi hiedelmek vizsgálata során. Bőséges példákat ismerünk az egész magyar nyelvterületről. Bornemisza adatához jelenkori párhuzamként Zentai Tünde gyűjtéséből egy drávafoki hiedelemmondát mutatunk be. A szomszédban megrontották a marhákat, nëm akartak bemenni az istállóba. Feketéék, mert náluk történt, elhozatták a szalontai javast. A szalontai javas azt mondta Fekete bácsinak: „Hozzál fiam hét határból hét fekete vesszőt, hét szál kökönye vesszőt!" Fekete
