Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

az alapvető tételből indul ki — ebben köved őt Frazer J. G. is —, hogy a természet növekedésében, elhalásában és újjászületésében különböző szellemlények vesznek részt, amelyek antropomorfan vagy teriomorfan jelennek meg. A földművelés különböző szellemlényei az erdőből kerültek ki a mezőre. Az erdő-, a fakultusz antropomorf és teriomorf démonait a földműveléssel foglalkozó európai paraszt a gabonaföldre helyezte át és az addigi erdei szellem fokozatosan gabonaszellemmé változott. Megőrizte ugyanazokat az alapvető funkciókat, amelyeket a hegyek, erdők világában viselt, azaz továbbra is a növekedés, fejlődés, elhalás és újjászületés démona maradt. Különböző erdőlakó szellemek népesítették be a gabonaföldeket, a földművelő ember képzeletének világát. Ezek a démonok a gabona növekedésének, fejlődésének lettek a megtestesítői, és így az agrárrítusok és agrárszokások legkülönbözőbb lényeivé váltak. Ember- vagy állatalakká formált figurájuk bekerült a naptári napokhoz fűződő szokásokba is. Az európai népek hagyománya bőséges példát nyújt az agrárrítusok antropomorf és teriomorf démonaihoz. A gabonaszellem az aratók elől az utolsó gabonacsomóba menekül. Az utolsó marék levágásakor az aratók elfogják, elűzik vagy megölik. Igen gyakran az utolsó kévéből bábut készítenek, és azt mint gabonadémont viszik haza, vízzel öntik le, kicsépelt termését a tavaszi vetőmaghoz keverik. Cséplés idején a gabona antropomorf démona valóságos emberi alakot ölt az utolsó gabonacsomót cséplő személyében, akit szalmába csavarnak, és mint a gabonadémon jelképezőjét hordozzák végig a falun. A néphit szerint a gabonaszellem állat alakját is magára öltheti. Aratáskor az aratók elől menekül. Az utolsó csomó gabonában rendszerint megölik, igen gyakran azonban az utolsó kévével együtt hazaviszik, és így a gabonaszellem a cséplés befejezéséig, olykor a vetésig a gabonában tartózkodik. A gabonaszellemekre vonatkozó kutatási problémák tanulságainak összegzése előtt a következőkben elsőként vizsgáljuk meg azokat a teriomorf mitikus lényeket, amelyek a magyar agrárhagyománnyal összefüggésbe hozhatók, így elsősorban a medvét, farkast és a kakast.

315 1. Medve. A magyar néphagyományban a medve agrármitikus kapcsolatára mutat a legtöbb adat. Különösen az alföldi parasztság emlékezetében ismeretesek mind a mai napig a következő szólások: „Medvét fogtunk", „Kifogtuk a medvét", „Megfogta a medvét", „Medvét fog az ágyas." A szólások mai értelemben zömmel a learatott, a földön kévében vagy a szérűn szétterített, megázott gabonára vonatkoznak. Az idetartozó szólásokat a következőkben foglalhatjuk össze: a) medve az összetolt gabona a szérűn, az ágyason, b) medvét fog a szérű, az ágyas, a gabona, c) medvét fog a cséplő, a nyomtató ember, d) medvenyú^ás, az összetolt ágyas széthúzása. Mindenekelőtt szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy az említett szólások csak az aratással, ill. a csépléssel, nyomtatással állnak kapcsolatban. Ha a medvét fog és hasonló szólások egyszerűen csak azt jelentenék, hogy a gabona, a kéve, a szérű megázik vagy megázott, vagyis tehát a munka közben nem várt esőre vonatkoznának, akkor ezeknek a szólásoknak nemcsak aratáskor és nyomtatáskor, hanem egyéb mezőgazdasági munka alkalmával is elő kellene fordulni. Helyszíni gyűjtőútjaim során azonban meggyőződhettem arról, hogy a medvét fog szólás kivétel nélkül csak az aratással és a nyomtatással kapcsolatban használatos. Egyáltalán nem alkalmazták vagy alkalmazzák más növények begyűjtésénél előálló hasonló helyzetre. A lucerna, lóhere vagy széna betakarításánál a körülmény is hasonló, amikor a renden levő, vagy éppen a csomóba összehajtott, boglyába rakott takarmányt eső éri. Es mégsem mondják, hogy medvét fogtunk. Pedig az összetolt vagy éppen a már csomóba rakott takarmány éppen úgy kelthette volna a bozontos medve képzetét, mint az összetolt ágyás. Szétszedése eső után éppen olyan munkát jelentett, mint az ágyás medvéjének megnyúlása. 315 Részletesebben 1. Ujváry Z., 1964; Ujváry Z., 1967b.