Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Folklór az Ördögi kísértetekben
- Nem baj — szól a legátus -, egy deszkával elválasztjuk. - No, jó, akkor meghálhat — és aludtak reggelig. Früstök után a kapuig kísérte a menyecske a kispapot. Olyan erős szél fújt, hogy a legény kalapját a szomszéd kertbe fújta. - Atmászok érte a palánkon — mondta a legátus. - Majd én megyek — szólalt meg az asszony -, hogy tudna maga ezen a palánkon átmenni, amikor éjszaka még azon az alacsony deszkán se tudott átmászni. [Jegyzetek. Borzsák István: Az antikvitás XVI. századi képe. Budapest, 1960. 254. kk.; Scheiber Sándor. Jegyzetek Bornemiszához. Filológiai Közlemények, II. 1956. 286.; Scheiber Sándor. Folklór és tárgytörténet. Budapest, 1974. 13.; Heller Bernát Kard a hálótársak közt. Ethn., XVI. 1905. 257-268.; A mesekincsben 1: Amicus és Amelius. Két egyforma testvér típusokat. Bence Nagy János. Magyar népmesetípusok, I—II. Pécs, 1957. Katona I^ajos. Irodalmi tanulmányai L, Budapest, 1912. 263-167.; Ujváry Zoltán: Huncut adomák Gömörből. Debrecen, 1995. 98—100.] (RßoCvasof^ oájoíó imádságod A magyar folklór felbecsülhetetlen adományt kapott Bornemisza Pétertől nyolc ráolvasó — amint ő írja: Baioló Imatsagoc— közlésével. Ezekből elsőként a Vasárnapi Újság mutatott be kettőt (1867. IX. 8.), majd Barna Ferdinánd a finn költészetről írt munkájában (1872) mind a nyolc „nevezetes" példát közli. Azt követően napjainkig többször publikálták (Kandra, Thury, Bolgár, Pócs), az eredetinek megfelelően az Ördögi kísértetek Eckhardt Sándor által gondozott kiadásában (1955). Formai szempontból nem érdektelen megemlíteni, hogy a Régi Magyar Költők Tára Középkori magyar verseink c. kötetben (1921) hat ráolvasást a szöveg ritmikus lüktetését figyelembe véve versként közöl, s a szerkesztő Horváth Cyrill feltételezi, hogy az igézetre és a hasfájásra vonatkozó ráolvasás is eredetileg versformájú volt. A bájoló imádságok irodalmi értékeire, rímekre, gondolati párhuzamosságokra stb. jóval korábban Greguss Akos is utalt (1872). A ráolvasás, amely lehet preventív és produktív varázsló eljárásmód, a kultúra legrégibb rétegébe tartozik. Alapja az a hiedelem, amely szerint a szövegek elmondásával a kívánt eredmény elérhető. A ráolvasások leggyakrabban a betegségekkel kapcsolatban fordulnak elő. A természeti népektől ismert példákból is kitűnik, hogy a betegséget - egyéb más bajt - gonosz szellemek, démonok idézik elő. Az ártó lények megszállják az embert (állatot). A hiedelem szerint, amely a kimondott szó (szöveg) varázserejében rejlik, a ráolvasással az ártó lények eltávolíthatók, elűzhetők, s ezáltal a kívánt eredmény elérhető. A ráolvasással azonban nem csak eltávolíthatnak, hanem előidézhetnek is gonosz cselekedetet. A gonosz szellem — betegség — ráolvasással az emberbe is varázsolható. Mindkét gyakorlatra nagyszámú példa ismeretes a magyar és más nép folklórjában. Bornemisza a bájoló imádságokat bevezető részben elmondja, hogy azokat egy Oskola Mester, bizonyos Lethenyei Pál, aki Maczédon (Mácséd, Pozsony m.) és más falvakban volt lelkipásztor, egy ördög által megszállt asszonytól hallotta. Megtudjuk, hogy az asszony, akinek a neve Tardoskeddi s%erenc%e Benedekne, a ráolvasásokat egy misemondó paptól és nagyanyjától tanulta. A prédikátor Bornemisza kérésére leírta, hogy az asszony az ördög nevében mi módon művelte a varázslást. Bornemisza az erről nyújtott tájékoztatás után közli a nyolc ráolvasó szöveget (1. az alábbiakban, 804-809).
