Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Folklór az Ördögi kísértetekben
Nagy híre lett Bibik embertelen meggyilkolásának és kirablásának, a bűnösöknek azonban nem tudtak nyomára jutni. Jó pár esztendő eltelt, amikor a két ember újra megjelent a Dugóban. Beszélgettek, iddogáltak, majd félrevaló dolgukra kimentek. Éppen akkor is egy csapat daru húzott el krúgatva felettük. Megszólal egyikük: A Bibik tanúi! Ezt meghallotta az éppen kint lévő csaplár, s azonnal eszébe jutott Bibik meggyilkolása, meg az, hogy őt is mennyit zaklatták emiatt, és gyorsan jelentette az esetet a hadházi komiszárosnak. A két embert elfogták, törvény elé állították. Ott bevallották, ők gyilkolták meg és rabolták ki Bibiket. Akasztófára kerültek. A monda párhuzamaira nem csak a néphagyományban, hanem a műirodalomban is bőséges példát találunk. A legfontosabb irodalmi feldolgozás Friedrich Johann Christoph Schiller: Die Kraniche des Ibykus c. balladája. A nemzetközi mesekatalógus AaTh 960. számon tartja nyilván. A népmondai variánsokban a gyilkos tanúja, elárulója még a holdfény, napfény, forgótövis (szamártövis), a tetthelyen való nevetés stb. Több irodalmi forrásban az a fa szerepel tanúként, amely alatt az áldozatot megölték. A monda népszerűségét mutatja, hogy az Ibykos-történet a XVI. századtól kezdve több forrásban felbukkan. A prédikációk példájaként szerepelt. Ezek közül idézünk egy XVII. század elejéről származó változatot: Másszor ismég egy embert mind vádolta az lelkiismeret, aki atyját, anyját megölte volt s ijedtében elszökött volt, más országra ment. Megszállván egy vendégfogadóban, mikor enni ült volna, gyakorta kifutott, mert egy kis madár igen fecseg volt, az mint a madárnak szokása. De az ő szíve mind azt vádolta, hogy ez madár mind az ő bűnét beszéH, hajigálja volt. Gyanakodván hozzá, megfogják; megvallja aztán; úgy ölték őtet is meg. Az Ibykos-monda variánsa előfordul Pázmány Péter négy kiadást megért Kómái Anyaszentegyház Sapkásából minden vasárnapokra és egyéb Innepnapokra rendelt Evangéliumokról Prédikációk... c. munkájában is (először 1636-ban). Összehasonlításul tanulságos idéznünk: De halladan dolgot olvastam Putárchus-bzn, mellyet méltó, hogy it rövid szóval elő-hozzunk. Azt írja azért; hogy egy Bessus-nevű kegyeden fiú, oly dtkon ölte vala meg Attyát, hogy senki ebben semmit eszébe nem vehetett. Nem akará Isten, hogy eltitkoltatnék a nagy éktelenség: azért a madárkák, mellyek látták a gyilkosságot, mindenüt körülié röpülvén, úgy tetczett néki, mintha mind azt kiáltották volna: ah te Vér-áruló: ah te Atyaöldöklő. És szüntelen úgy háborgatták, mint-ha ő-benne tellyesednék-bé a mit Isten a Sidókrúl monda; devorabunt eos aves, morsu amarissimo; hogy a madarak szaggattyák őket, keserves mardosásokkal. Végre, egyszer a gyilkos ember, ki-szedvén fészkekből a madár-fiacskákat, szaggatni és vagdalni kezdé őket: és mikor kérdenék, miért cselekszi azt? kimondatá Isten vélle az igasságot. Azért, ugy-mond, mert mindenkor azt kiáltyák reám: ah te Vér-áruló: ah te Atya-öldöklő. Ezen elálmélkodván társai, a Bíráknak megbeszéllek. Megfogák a gyilkost: és maga meg-vallá vétkét, mellyért szörnyű halállal öletek. A példákból kitűnik, hogy a szüzsé lényegében azonos. Egy (esedeg két) személy gyilkosság áldozata lesz. Az elbeszélőtől függ, milyen környezetbe helyezi és hogyan variálja a személyt. A népi és nem népi mondák összehasonlítása azt mutatja, hogy a változatok között eltérések a gyilkost eláruló motívumban figyelhetők meg. A bűnös a nem emberi tanú révén lelepleződik és megbűnhődik. Minden bizonnyal a történet erkölcsi tanulsága szolgált gyakori példabeszédként az egyházi személyeknek. A mese világába vivő történet a prédikátorok - és kiadványok - révén könnyen utat talált a néphagyományba, és a görög költőről szóló monda folklorizálódva úgy őrződött meg generációkon át, mint sajátos magyar eredetű történet.
