Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

Xapcsoíatok^és párhuzamot^ a JCárpát-medencéöen A dramatikus népszokások, a népi színjátékok összehasonlító vizsgálata során természetszerűleg vetődnek fel a szomszédos népekkel való kapcsolatok, a műveltségi elemek átadásának és átvételének kérdései. A kárpát-medencei népek játékaiban, maszkos alakoskodásaiban nagyszámú párhuzam és összefüggés figyelhető meg. A hasonlóságok és az azonosságok az interetnikus kapcsolatok felé irányítják a figyelmet. Ha a vizsgálatot a kárpát-medencei népekre, illetőleg a közveden szomszédokra (és a velünk élő nemzetiségekre) terjesztjük ki, rendkívül bonyolult, sokirányú, nagyszámú szempontot figyelembe vevő elemzésre van szükség. Figyelem előtt kell tartanunk a településtörténetet, a migrációt, az asszimilációt, a nyelvi különbségeket, a vallási eltéréseket, a társadalmi fejlődés fokozatait és a földrajzi elhelyezkedés tényezőit is. A magyar etnológusok már több ízben rámutattak arra, hogy a magyar népszokásokat, hiedelmeket a közép- és kelet-európai néphagyomány összefüggésében kell vizsgálni. A magyar anyagot mélységében csak a környező népek szokásainak, hiedelmeinek kapcsolatában magyarázhatjuk.

1 A vizsgálatok alapja többnyire az összehasonlító elemzés volt. Egy-egy szokást egészében vagy részmotívumaira bontva külföldi analógiákkal vetették össze. A főcél az volt, hogy a környező, esedeg távolabbi európai népek hagyományából minél több párhuzamot felsorakoztassanak a magyar példák mellé, és igen gyakran a hasonlóság fokából, illetőleg az elterjedési pontokból vonták le a következtetést egy-egy szokás vagy hiedelem magyar, illetőleg nem magyar eredetére vonatkozólag. Tulajdonképpen ez a vizsgálat a szokás vagy a hiedelem átadásának és átvételének kérdése körül mozgott. Hangsúlyoznunk kell itt azt, hogy az átadás-átvétel vizsgálata a népszokások, a hiedelmek területén a lényegi megközelítésnek csak egy módja, olyan iránya, amely felől a szokás életének, másképpen történetének fontos állomásait, vándorlási pontjait rögzíthetjük, azonban a legfontosabb kérdések, mint pl. a funkcionális tartalom, a tényleges szerep a néphagyományban stb. nyitottak maradnak. Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy a párhuzamok sűrűségéből való átvételi irány megállapítása tévedéseket is eredményezhet abban az esetben, ha nem számolunk azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos szokások egyes népeknél tovább megmaradtak, jobban konzerválódtak, amíg másoknál a kutatások időpontjában már eltűntek a néphagyományból. Az interetnikus kapcsolatokat vizsgáló folklórkutató a Kárpát-medence népeinek hagyományában viszonylag könnyen meghatározza és szétválasztja a szláv népeket jellemző anyagot. Jól elkülöníthető a szlávokon belül is, hogy mi tartozik pl. a szlovák, a horvát, a szerb és az ukrán folklórkörbe. Még kevesebb problémát nyújt e téren a román néphagyomány elkülönítése. Sokkal nehezebb helyzetben van, sőt, olykor megoldhatatlannak tűnő feladat előtt áll a kutató, amikor a német nyelvű hagyomány, illetőleg párhuzam eredetére és kapcsolataira keresi a feleletet. Leegyszerűsíthető a válasz, ha csak általánosságban beszélünk német kapcsolatról vagy párhuzamról. A probléma akkor jelentkezik, amikor egy-egy kulturális elem földrajzi elterjedésekor pontosítani szeretnénk, és megtudni azt, hogy a kérdéses német kulturális emléknek milyen „őshazái" eredete van. Ez még a közveden osztrák—magyar határ-területen fekvő falvakkal kapcsolatban is vitát jelentett.

2 A kárpát-medencei német települések „őshazái" eredetéről nem mindenkor megbízhatóak az adatok. Ha azonban arra gondolunk, hogy Ausztria népének kulturális múltja szorosan összefonódik a bajor és a sváb germánsággal, valamint az egykori frank törzsekkel, akkor egy olyan kapcsolatrendszerről beszélhetünk, amely a népi kultúrában mutatkozó párhuzamok és meglepő azonosságok magyarázatát nagymértékben elősegíti.