Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

gyelhető. Ugyanakkor azonban nem kétséges, hogy a magyar medvemaszkos játékok olyan elemeket és mozzanatokat is őriznek, amelyek a medvtetáncoltató mutatványokból nem eredhetnek. Golyamas^kos

játékok A magyar állatmaszkok sorában a ló, a kecske és a medve mellett jelentős szerepe egy ornitomorf maszknak, a gólyának volt. Népszerűségét mutatja, hogy gyakorlatilag az egész magyar nyelvterületen megjelent. Sok helyen napjainkban is felbukkan a dramatikus szokásoknak — főleg a lakodalom tréfás játékainak - a maszkos alakjai között. Kedvelt szereplője volt a fonóházi játékoknak, a farsang és más alkalmak maszkos szokásainak. A vele kapcsolatos játék és a hozzá fűződő hiedelem több olyan elemet őriz, amely funkcionális szempontból különösen figyelemre méltó és feltételezhetően a magyarságnak a kereszténység felvételét megelőző kultúrájába vezethető vissza. Éppen úgy, mint más állatmaszkoknál láthattuk, a gólyával kapcsolatos jelenetek is új értelmezést kaptak, azonban az etnológiai összefüggések az antik kultúrákig vezetnek el bennünket, és mint arra már utaltunk, ennek az ornitomorf maszknak a párhuzamát a vogul és az osztják medveünnepek darumaszkjában találjuk meg. A gólyamaszk formailag a csattogtató maszkok csoportjába tartozik. A gólya alakításának legfontosabb részét a csőr elkészítése jelentette. A csőr fából készült. A facsőr volt az általános, de alkalmilag, rögtönzésszerűen más módon is formáltak gólyacsőrt. A fából készült csőr a nyélhez erősített felső és alsó részből állt. Az alsó rész mozgatható volt, amelyeket a játékos csattogtatott, s azzal a gólya kelepelését utánozta. A facsőrt rendszerint pirosra festették. A szemet megrajzolták vagy gombbal imitálták, olykor üveggombot erősítettek a csőrre. Más, esedeges variáció szerint egy botot piros ruhadarabbal vagy piros kendővel csavartak be, s azzal alakították a gólyafejet. Néhol a gólya csőrét egy kihegyezett, pirosra festett pálcából alakították ki. A fejet rongyokból formálták, amelyre a szemet ráfestették. A csőrt, fejet tartó rudat a játékos kissé meghajolva maga elé fogta. A rúdra, illetőleg az alakoskodóra vállkendővel bevarrott lepedőt borítottak, amellyel a gólya testét és szárnyait utánozták. Az általános gyakorlat szerint a játékost lepedővel takarták le, az alól csak a csőr látszott ki. A lepedőre a gólya szárnyának imitálására jobbról-balra egy-egy fekete ruhadarabot, fekete kendőt vagy lúdszárnyat erősítettek. A gólya többnyire a megjelenésével váltott ki érdeklődést. Az egyszerűbb jelenetekben csak csattogott, majd megállt és jobbra-balra forgatva a csőrét, kelepelgetve „figyelte" a nézőket. A játékosabb jelenetekben a gólya csőrével csipkedte a lányok hasát, mellét. Gyakori volt, hogy a gólya a csőrében egy rongyból, kukoricacsutkából stb. készített kis babát vagy bolti játékbabát vitt (ez esetben kereplővel utánozták a gólya hangját), és a babát egy lány ölébe tette. Ez mindig nevetésre, tréfára adott okot. A babajelképet komolyan vették. A babát kapó lány mint nem kívánatost továbbdobta valamelyik társának, az ismét tovább; igyekezett mindenki megszabadulni a babától, amelynek a hátterében az az általános hiedelem áll, mely szerint a gólya hozza a gyermeket, s ez leánynak nem volt kívánatos. Gondolatilag az előbbivel függ össze a gólyák párosodási jelenete. Ezekben a példákban két gólya jelent meg a nézők előtt. A két játékos összesimult, a csőrükkel egymás hátát simogatták, sziszegtek, kelepeltek, s a párzás félreérthetetien mozdulatait mutatták. Erre célzott a gólyacsőrnek a lányok ágyékához, hasához való nyomása is. Széles körben ismeretes az a hiedelem, amely szerint ha a gólyamaszkos játékban a gólya a csőrével megérint egy leányt vagy asszonyt, annak hamarosan gyermeke születik. A lakodalom szokásköréhez kapcsolódik az a múlt századból való példa, mely szerint Miskolcon a farsangban férjhez ment nő gólyának öltözött. A férje kecskét alakított. A két állatot