Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

lejegyzett halottas táncra. Múlt századi lejegyzések szerint a halottas játék illetőleg a többnyire farsangtemetésnek említett játék az erdélyi területeken általános volt. A „halottat" az ifjúság siratással, jajgatással kísérte, a muzsikusok szomorú nótát játszottak. Hasonlóan a múlt századi lejegyzések a magyar nép általános szokásaként említik a farsangvégi paródiát, amelyben egy férfit jelképező szalmabábut, mint halottat a kocsmában „kiterítenek", felette énekelnek, isznak, majd reggelig táncolnak. Példák vannak rá, hogy a halott eltemetése után a falu végén tüzet gyújtottak és a „máglyát" körültáncolták.

20 A temetési játékkal összefüggésbe hozható tánchoz tanulságos megemHtenünk még egy példát. Erdély némely vidékén disznótor alkalmával a legfiatalabb férj hasra feküdt és a háziasszony az alfelére rátette a disznófejet. A vendégek pedig körültáncolták.

21 A leírásból nem tűnik ki, hogy milyen táncot jártak. Róheim Géza erre az adatra utalva kétségét fejezi ki a tekintetben, hogy a táncnak köze lenne a halottas tánchoz.

22 Kétségének valóban volt alapja, mert amint már az általunk emk'tett példákból is látható volt, a temetési játékokhoz kapcsolódó önálló táncról egyeden megfigyelő sem ír, saját kutatásunk nyomán sem tudunk a recens hagyományból ide vonatkozó adatot emb'teni.

23 A halottas játékhoz kapcsolódó táncról összegezésként megállapíthatjuk, hogy az nem önálló tánc, nem valamilyen sajátos halottas tánc, hanem olyan tánc (vagy táncok), amelyet más alkalommal is táncoltak. Esetenként előfordult, hogy a temetési játék játszásakor egy bizonyos táncot jártak, mint a fent említett vornyik-táncot. A recens hagyományban előfordult a közelmúltban is, hogy a Simplicissimus által leírt halottas játéknak megfelelően táncoltak a halottal, de a tánc nem önálló halottas tánc. Feltehetően a Simplicissimus által megfigyelt játék tánca sem volt önálló tánc. Halottas táncnak a Magyar Simplicissimus azért nevezte, mert a táncot „halottal" járták. Teljesen más kérdéskörbe tartozik a haláltánc. Erről számos tanulmány és könyv jelent meg.

24 Különösen fontosak számunkra a magyar vonatkozások és az európai összefüggések tekintetében is Kozáry István munkái.

25 Hangsúlyozzuk, hogy a haláltánc irodalomtörténeti és művészettörténeti problémája jelen vizsgálatunkhoz szorosan nem tartozik. A népi halál-alakoskodás azonban tágabb összefüggésben e hagyománykörbe kapcsolható be. A folklorisztikai kutatások során a tévedéseket az okozta, hogy a haláltáncot a halottas tánccal, a természeti népek halotti táncával azonosították. A haláltánc mint irodalmi műfaj a 14. századtól kezdődően ismeretes, s a képzőművészetben is nagyszámú alkotás őrzi emlékét. Hatásának kisugárzása mind az irodalomban, mind a művészetben jelen korunkban is megfigyelhető. A halálmotívummal kapcsolatban utalunk arra, hogy a halál népszokásbeli megjelenítése minden valószínűség szerint abban a középkori hagyományban gyökerezik, amelyből a haláltáncok irodalma is kifejlődött. A halál itt is, ott is eljön az emberért, bármilyen nemű, korú és rangú legyen, s figyelmezteti az élőt az elmúlásra, a végzetre. Az irodalmi alkotásokban a halál utolsó táncra hívja a még élőket, akiknek vele kell menni. Ezt az utolsó táncot jeleníti meg számos képzőművészeti alkotás. A haláltánc-jelenet színjátékszerűen is bemutatásra került. A költemények hosszasan, moralizálva, gyakran filozofikus fejtegetéssel bővelkedve ismertetik a végső összecsapást. A népi játékban mindez leegyszerűsödve fejeződik ki. A halál mint végzet, mint az elmúlás általános kifejezője jelenik meg. A játékos a halált keresztényi elképzelés szerinti formában alakítja. A halál-alakoskodó megjelenésére a közönség tagjai éppen úgy megrémülnek, mint az irodalmi alkotások szereplői. A félelem a „Jön a halál" kiáltásban, vagy a rettegés a halál szavától: „Elgyöttem má érted", éppen úgy ott rejlik, mint a különböző Everyman-dialógusokban, legendákban, költeményekben stb. A népi játékok szereplője kaszával, sarlóval vagy a koponya imitációval igyekszik a halál „alakját", „személyét" hitelessé tenni. A népi színjátékokban való előfordulása nyilvánvalóan azzal az általános keresztényi hittel áll kapcsolatban, amely szerint a halál mint gonosz szellem, mint valójában „élő" lény okozza, idézi elő az elpusztulást. Ugyanezt láthatjuk a képi ábrázolásokban is. A csontváz