Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások IV.

tékok, maszkos alakoskodások fontos előfeltétele az előadók befogadása, a játszás lehetőségének megteremtése volt. Éppen ezért nagy szerepet kapott a közönség reagálása, a játékok és a maszkos alakok megítélése, az ezekkel támasztott igény. A fonóházakban színjátékok, maszkos jelenetek bemutatására a fonás egész időtartama alatt gyakorladlag állandóan sor került. A fonó idejére eső kalendáris alkalmak maszkos alakoskodói, pl. a fehér leples Luca-asszony, a Mikulás is megjelentek a fonóban és a játékok repertoárját bővítették. A fonóházi színjátszás gazdag repertoárjában a legegyszerűbb egyszemélyes néma jelenettől az összetettebb többszereplős színjátékig a legkülönbözőbb változatokat figyelhettük meg. Sokszor csak a maszkos alakok puszta megjelenése, a maszk groteszksége és az eseményt lezáró maskara-tánc jelentette a játékot. Az ilyen megjelenésekben rendkívül fontos volt a pantomim, az improvizáció, az ödetszerűség. Felöltöztek vénlánynak, vénembemek, állapotos asszonynak, koldusnak, cigánynak, vándorembemek, különböző genre-alakoknak stb. Ezek az alakok a többszereplős, csoportos játékok szereplőiként is megjelentek. A teriomorf maszkos jelenetek közül a fonóban a leggyakoribb a ló-, a kecske- és a. gólyamaszkos alakoskodás. Különösen az első kettő volt gyakori. A lómaszkos alakoskodást néhol szamarazásnak nevezték. A szamaras és a lovas formailag megegyezik, az elnevezés azonban néhol nemzetiségi eltérésre utal. A kecskemaszkos játékok közül azok, amelyek a farsanghoz kapcsolódnak, egyúttal a fonónak a farsang időszakában való hagyománykörébe is tartoznak. A különböző változatok jól mutatják a közösséghez és a miliőhöz való alkalmazkodását, valamint az európai népek hasonló kecskemaszkos játékaival való párhuzamokat. A medvemaszkos alakoskodás a fonóban az előzőeknél ritkábban fordult elő. A játék a medvetáncoltatáson alapult, ami a vásári vándor medvetáncoltatók utánzására vezethető vissza. A gólyamaszkos alakoskodás elterjedési területe a ló-, a kecske- és a medvemaszkéval esik egybe. A gólyamaszkos alakoskodás minden bizonnyal összefüggött a gólyával kapcsolatos néphittel. A termékenységi kultusszal függ össze a párosodást imitáló jelenete. A temetésparodizálása a népi színjátszó hagyományban az egyik leghatásosabb, leggyakrabban bemutatott játék volt. Az álhalott vagy az azt helyettesítő tárgy a felvonulós játékokban és szobai jelenetekben egyaránt előfordult. A felvonulásokban a temetési paródia leegyszerűsödött, a játék lényegét alkotó prédikáció elmaradt, a szobai jelenetekben viszont a játék és beszéd szorosan összekapcsolódott. A fonóház „színtere" és közönsége megfelelő szituációt nyújtott a temetést parodizáló jelenetek eljátszására. A funkcionális elemzések rámutatnak arra, hogy a halottas játékok és a halállal kapcsolatos bohózati, komédiaszerű jelenetek a fonóból kilépve hajdani kultuszok világába vezetnek vissza. Az esküvőt utánzó játék bemutatására a fonóház hangulatilag rendkívül alkalmas volt. A fonóház közegében, a nézők, a közönség — leányok és legények — körében az udvarlás, házasodás a beszélgetések állandó témájaként szerepelt, s így az ezzel összefüggő játékok iránt természetszerű volt az érdeklődés. Ezek a játékok a valóságos szertartást külsőségeiben utánozzák, egyszersmind parodizálják, és az erős obszcenitással a fenséges témát komédiává degradálják. S ez nagymértékben meghatározza az álesküvő műfaji jellegét is. A betyár a magyar népi színjátékok gyakori szereplője volt Észak- és Kelet-Magyarországon, a Nagy Magyar Alföldön és sporadikusan Erdélyben. Nemcsak a fonóházi és lakodalmi maszkos jelenetek alakja volt, hanem megjelent a bedehemes játékok egyes változataiban is. A jelenetek egy részében a betyár mint mellékszereplő lépett fel. Ismeretesek azonban az önálló betyárjátékok is. (Lásd külön fejezetben.) A fonóházi színjátszás ideálisnak nevezhető körülményeihez viszonyítottan más munkaalkalmak nem nyújtottak hasonló feltételeket, s ezért nemcsak a játékosok előadási színvonalában, kivitelezésében figyelhető meg különbség, hanem a repertoáranyagban, sőt némelykor a funkcióban is.