Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

ezért extern dominánsról van szó. Azonban miután felkeltette a megfigyelő érdeklődését, az intern domináns lép előtérbe.

165 Az első kévével kapcsolatban von Sydow C. W rámutat arra, hogy azt fel lehet fogni ómennek, előjelnek, amely erővel, orendával van telítődve. Ugyanígy az utolsó kévét is igen gyakran lehet eró'kévének vagy s^erencsekévéneV tekinteni.

166 Az erővel koncentrált kévével kapcsolatban azonban von Sydow C. W. nem említi a transzpozíció kérdését. Magyarázata tulajdonképpen a felszínen mozog. Eljut annak a felismeréséig, hogy az utolsó kéve erőkoncentrátum, azonban a rítusoknak azokat a mozzanatait, amelyek ezt az erőt megtartani, transzponálni akarják, nem veszi vizsgálat alá. Egyeden példában, a karácsonyi, ill. az újévi kenyérrel kapcsolatban említi, hogy az első darabját megőrzik egészen a tavaszi munkákig, nyilvánvalóan azzal a gondolattal, hogy az erővel van telítve és amely így a tavaszi munkák javára fordítható.

167 Tanítványa, Eskeröd A. az utolsó kévét, mint a termékenység erejének megtestesülését a svéd néphiten kívül is elismeri és természetesnek tartja, hogy a gazda fel akarja használni az utolsó kévét a termés biztosítására,

168 vagyis elismeri az erő áttranszponálásának lehetőségét. Véleményem szerint von Sydow C. W elméletét az orendizmusról az utolsó kévével kapcsolatban nem a növény tulajdonságaiból, a növényben folytonosan meglévő erőnek a feltételezéséből vonta le, hanem általában az utolsóhoz fűződő jelenségekből. így tehát a kéve csupáncsak azért emelkedik ki a többi közül, mert utolsó, és nem azért, mert a növényzet ereje összpontosul az utolsó kévében. Az idevonatkozó kérdések világosabb megfogalmazást nyernek von Sydow C. W.-nál korábban, már az 1930-as évek elején Stránská D.-nek a cseh földművelési rítusokról és szokásokról írott tanulmányában. Stránská D. nem ismeri el ugyan a vegetációs démonokat abban a formában, ahogy Mannhardt W. megalkotta, azonban azzal végső soron a saját teóriáját jól össze tudja kapcsolni. A kiindulási alapot Wundt tétele adta neki, aki szerint a növényi szellem eredetileg azonos a csírázó növénnyel és tulajdonképpen maga a növény volt az. Ez fejtegetésének elvi alapja. A mannhardti problémát ő éppen ennek a nézőpontnak megfelelően átviszi arra a fő kérdésre, hogy az utolsó gabonakévét, amelyben a szellem létezését tételezte fel, megőrzik és valamilyen formában a következő évi gabonával kapcsolatba hozzák. Stránská D.-nál tehát a megőrzés, a megmaradás, az átmentés kérdése kerül előtérbe. Szerinte ez a kérdéskör nyújtja az idetartozó problémák lényegét. A parasztember törekvése ebben a vonatkozásban abból fakad, hogy megőrizze, átmentse a mező, a gabona termékenységét a következő időszakra. Abban a kévében, amelyet megőriznek, életerő rejlik, és ha a magjait a vetőmagba teszik, az elmúlt év termésének a tulajdonságait adják át az új termésnek. A termékenységet így akarják átvinni egyik évről a másikra és így a kontinuitás állandó. Azáltal, hogy egy gabonakévét kiemelnek a többi közül, szertartásosan haza viszik, elteszik a vetés időszakáig és magjait a vetőmaghoz keverik, megragadják benne magát a gabonát, a magot tulajdonságaival, növekedési és termést hozó képességeivel. A kiemelt gabonakévék a gabona képviselői, reprezentánsai. A termékenységet magukban hordozzák és velük együtt kerül az újonnan bevetett táblába. A bennük levő termékenységi erő megőrzése és transzpozíciója a cél. A végső konklúzió tehát, amelyet Stránská D. levon az, hogy a többi közül kiemelt gabonát azért őrzik meg, mert benne látják a tavasszal visszatérő termőképesség reprezentánsát és ezt a 165 Sydow C. W., 1948b. 147-149. 166 Sydow C. W., 1948b. 152, 159. 167 Sydow C. W., 1948b. 152. 168 Eskeröd A., 1947. 11. fejezet.