Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)
Játék és maszk. Dramadkus népszokások II.
De igen elnyűtt már, egy szeg sem jó benne, Ne sirassátok hát, hadd vigye a fene, És amin ő járkált, egy rongyos szamáron, Megosztozkodhattok az egész jószágon. A hátulsó része a burúgósé lesz, Amelyből néki jó evőcsésze lesz. Amelyből a kontorás jó nagyot falhatott. Hát nektek mit hagyott, többi muzsikások, A vérmezőn légyen télies lakástok, S mindaddig légyen ott nektek lakás, Míg holló, varjú fejeteken gödröt nem ás. De van még őneki egy rongyos birkája, Pápaszemnek húzza s.. .t az orrára. Hogyha az nem elég, áztat keveselli, Három szamáréval meg fogom pótolni. Egy András nevű legény szemét furcsán tartja, Talán jogát ő is már nehezen várja, Úgyis az övé lesz az a rossz subája, Amelynek már rég lekopott az irhája. Jánosnak is látom, hogy ásít a szája, Talán valamihez ő is jussát tartja, Egy rossz ködmöne volt, míg élt elszaggatta, Annak a darabját mind őreá hagyta, Melyben van, gondolom, három marék tetű, Hogyha pedig nincsen, nyüzsöghet majd ettük Gyere közelebb te Imre fiam jövel, A nyolc láb kutya hurkával szaladj el. Volt még két mostoha fia, Cérci és a Mordan, Ezeken kívül még kettő volt a csordán, Nagy rangbúi való vót minden ivadéka, Háromnak vót sokszor egy főzőfazéka. Kenderben sem tett sok kárt, Mindég rongyos gatyába járt. Sokszor teleitta magát, Mégse tűrhette a bor, pálinka szagát. Nyugodj, nyugodj édes Gyurkám, Még a bundám is rád adnám, Ha megdermednél, azt se bánnám. Üdvöz légy, otthon légy. Eleget beszéltem, nemde, a forintért, Bár egész élete fél pótriát (polturát?) nem ért, A tímár vakarja meg a háta közepét, A sárga mustrával verje agyba fejét, Nyúzza meg a sintér, húzza le a bőrét, Foldozza bé véle nadrágja fenekét. Keskenynek mondják a menyország útját, Oly keskenynek, mint az ürge lyukát, De elég jó széles tágas a pokolnak útja, Vigyétek hát ezt a dögöt oda. A bemutatott variánsok a temetési prédikációk két csoportjába tartoznak. Az első a cigányprédikáció folklorizált példája, a második és a harmadik parasztköltői „alkotás", vaskosabb kiszólásokkal, gördülékenyebb stílusban, s a hagyomány által elfogadott és az orális tradícióban is élő változatok. A lakodalmi halottas játékokra vonatkozó adatokat egy múlt századi leírással folytatjuk. Koppány György közlése nyomán a nagyszalontai lakodalmi temetésről kapunk élményszerű bemutatást. Nagyszalontán a múlt században híres lakodalmi tréfacsináló volt Juhász Mihály írástudadan dinnyecsősz. Egész tél folyamán a lakodalmakban ő volt a temetési játék kántora. Tréfás „felolvasásának" a gyermek Arany János is tanúja volt. A halottas játékra rendszerint akkor került sor, amikor a násznép a táncolásban már elfáradt. Nagyszalonta történetéről szóló munkában a következőket olvashatjuk a játék menetéről: „Juhász bácsi a fakanáltartót kezébe véve, a kemencze patkájára, ez lévén szónoki állványa, felállott, a legények pedig behozták a lepedővel leterített halottat. E halotti szerepre rendszeresen vállalkozott egy legény, pedig jól tudta, hogy leöntés lesz a vége, de kíváncsi volt az életében felette tartandó halotti beszédet meghallani. Ehhöz az előkészület következőképpen történt: Elővették a dagasztó-széklábot és erre ráfektették a szekér alsövény-deszkáját, erre ismét ráfeküdt a halott szerepét játszó legény —, ezt meg leterítették 2-3 lepedővel. Négy legény ezt az állványt a rajtalevő halottal a lakodalmas szobába hozta, s Juhász bácsi megkezdette a fakanál tartóról leolvasni a halotti beszédet, mely csodálatos gazdag volt tréfás ötietek és mondatok által. A halottra ráfogta a fiatalság minden csintalanságát és kihágását. Látszott, hogy a halott a halotti lepedő alatt maga is édesden neveti a tréfás mondatoknak elmés voltát. Megrázkódott a röhögéstől
