Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Játék és maszk. Dramatikus népszokások I.

napra összpontosul az egész város figyelme. Reggeltől fogva egy sajátszerű díszmenetet láthatunk utcáról utcára vonulni, vegyületét egy különböző állat- és emberfajnak. Elöl futkárok szaladgálnak csörgőkkel lábukon s hatalmasan durrogatva karikásostoraikkal. Tiszteletes távolságban ballag utánok 10—12 kos, vagyis kosbőrbe bújtatott inasgyerkőcz, hajtva a megettük kullogó juhásztól, kinek nyakában kitömött báránybőr van akasztva. Ezután jó néhány török basa, erősen füstölve az ölesszárú pipákból, — ha ti. engedelmet nyertek rá, ami ugyan ritkán történik — utánuk nyalkán öltözött fiatalság lépdel. Az egyiknek fejét virágok, csillogó üvegdarabok s tallérokkal körülrakott süveg díszíti; az ing fölé, legyen bármily csikorgó hideg, dolmányt ölteni gyávaság volna; sujtásos magyar nadrágja elejét hófehér csipkés kötény fedi, melynek alsó jobb sarka a balfelőlihez van akasztva egy szalagbokorral, melyen középre és alsó balsarokra is van tűzve; kezében bizonyos csörgőfa van, mit tenyerében csattogtatva vele taktust ver a díszmenet hátulján keservesen dolgozó zenészeknek. S e férfiúban a lakozás konyhamesterét van szerencsém bemutatni. Mellette majdnem hasonlóan öltözve, büszke önérzettel lépdel a táncmester. Utánok mennek a céh minden tagjai egész komolysággal arcukon s ez út közepén menő sereget Guli Marci rekeszti be nagyhírű bandájával. — E díszmenet annyira elfogja figyelmünket, hogy az oldalmenőkre nem is tekintenek; pedig amott vezeti egy férfiú termetes medvéjét, azaz medvebőréi emberét, aki aztán a jövőmenőkkel néha ugyancsak medvemódra enyeleg. Emitt jön a céh lovagja pajkosan ugrándozva, mert ő egy személyben ló és lovag is. Csípejére kifúrt teknő van kötözve, mi alkotja a ló derekát s földigérő fekete posztóval van terítve, nyaka és feje a lónak kitömött lóbőr s e különös alkotmánnyal ugrándozik egy férfiú s hogy e kép tökéletes legyen, a teknő oldalán két szalmával töltött nadrágszár és csizma lóg. Körüle szaladgál egy rongyos zsidófiú s a nyakába függesztett korpásládából szórja tele a bámuló gyermekcsoport szemét s a siránkozó képét az utána jövő nő sepergeti kezében lévő tollseprőjével."

314 A közlemény rendkívül fontos adalékot nyújt a lóalakoskodásról, s érintőlegesen más állatmaszkokról, a kos és a medve alakításáról is, valamint néhány genre-alakról. A lóbőrrel alakított maszk a lóalakoskodás igen lényeges kérdését érinti. Ilyen összefüggésben a magyar néphagyomány egykori maszkos alakoskodásáról sok tanulságot rejtő kép tárul elénk. A hódmezővásárhelyi variáns — mint említettük -a£. típusúlóalakítás körébe tartozik, s annak variánsát Gyulaváriban és Gyulán is készítették, emlékezet szerint utoljára a két világháború közötti években. A ló testét szitakéregből, a fejét kitömött harisnyaszárból alakították. Két fakanalat dugtak a harisnyaszárba, azzal formálták meg a fület. A sörényt rojtos kendővel imitálták, majd felkantározták, s az elülső szitakéregre erősítették. A hátsó szitakéregre a farok került, amely lehetőség szerint valódi lószőrfarok volt. A lovast egy huszárnak öltözött legény alakította, akinek a lovat a derekára erősítették, s a szitakéregrészt szürke vagy barna takaróval beborították. A lovat egy csikós vezette. Az állat ficánkolt, ugrándozott. A csikós azzal büszkélkedett, hogy az ő lova meg tudja mutatni, hogy ki szerette el a másik feleségét, vagy férjét. A játék fő mozzanata az volt, amikor a ló a csikós biztatására a kiválasztott személyhez ment és a fejével bólogatott, nyerített, s a lábával „kaparta a földet". A jelenet bővelkedett derűs percekben. A lóalakoskodásnak ezt a formáját az emlékező Borsi Imréné az 1930-as években farsangkor Gyulán is látta.

315 A farsangi lóalakoskodásra nagyobb számú példa főleg Erdélyből és Kelet-Magyarország területéről ismeretes. A kelet-magyarországi és erdélyi területekről mind az A. mind a B. típusú állatalakoskodásra említhetünk példákat. Figyelemre méltó azonban, hogy a B. típusú maszk általánosabb, több helyen ismeretes, mint az A. típusú állatalakítás. Az eddigi adatok alapján a kelet-magyarországi (elsősorban szatmári), illetőleg az erdélyi magyar néphagyományban a számszerűséget tekintve a 314 L. Kiss La/os: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség. Budapest, 1926—1927. 26—27. 315 Adatközlők: Fekete Mihály 62 é. Nagy Nándor 65. é, Koós Gyuláné 65 é. Dobra Lajosné 81 é. Borsi Imréné 60 é. Gyulavári, 1973. A szíves tájékoztatást Csobai Lászlónak köszönöm.