Ujváry Zoltán: Kultusz, színjáték, hiedelem (Miskolc, 2007)

Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban

A recens anyagból az átvételt csak a legritkább esetben tudjuk megállapítani, mivel sem az átvevő, sem az átadó nem tudja megmondani, hogy ő valamilyen szokást átvett, ill. átadott. Különösen nem akkor, ha az átvett, átadott szokásnak már megvan a tradíciója a közösségben, s a váltás az előző, vagy az azt megelőző generációban történt. Éppen ezért példáinkkal csak az átvétel, átadás lehetőségét tudjuk szemléltetni. Az agrárhagyományból feltehetően legkönnyebben a külsőségekben is feltűnőbb szokások terjedtek tovább. Az idegenek ilyen szokásaira felfigyelt a szomszédos munkacsoport, a gazda, a falu lakossága stb. Ezek közül az aratási hagyományban kétségkívül a munka kezdetekor és a befejezésekor gyakorolt tevékenységek, szokások tűnnek ki. Vannak azonban ezek között olyan szokások is, amelyek csak kisebb gazdaságokban, a falusi parasztgazda földjén fordulnak elő s így bizonyos szokások átvétele, terjedése különböző irányból, pontról indulhat meg. Az aratás megkezdése hagyományos időponthoz igazodik. A magyar nyelvterületen ez általában Péter-Pál napja. Elsősorban racionális háttere van, mivel akkorra többnyire beérnek a gabonaneműek. Azonban a hét egyes napjaihoz való igazodás már teljes mértékben a hiedelem területére tartozik. A magyar nyelvterületen az aratást nem kezdték pénteki napon, gyakran a kedd is tiltott nap volt. Az aratóktól kapott válaszok azt mutatják, hogy a gazda nem engedte meg ezeken a napokon a munka megkezdését, de többnyire maguk az aratók sem indítványozták, még az uradalmakban sem, mert azt tartották, hogy az ezeken a napokon kezdett munka nem jár szerencsével.

464 Ebben az esetben kettős irányú hatásról: átvételről és átadásról egyaránt beszélhetünk. A terjedés, a hiedelem egyik területéről a másikra való átkerülése a vándormunkások révén mindenképpen feltételezhető. A kérdés közelebbi megvizsgálása, az elterjedési térképre vetítése az átvételi irányra fényt vethet. így pl. a keddi nap mint tiltó nap valószínűleg a románok felé mutat. A kezdő szokások közé tartozik az, amikor a kévekötő, marokszedő asszonyok, gyakran a férfiak is, derekukat néhány szál gabonával körülködk a derékfájás elkerülése végett. Ez a szokás a magyar nyelvterületen széles körben ismert, a szlovákok, ukránok, oroszok hagyományában hasonlóképpen. Terjedése a vándormunkások révén könnyen elképzelhető. A nehéz munka, a sok hajlongás többnyire derékfájást eredményezett s azt preventív mágikus módon igyekeztek elkerülni. Az ilyen védekező eljárást természetszerűleg vehették át mindazok, akik a cselekvést nem ismerték. A derékfájdalmak elhárítása elleni igény mindenkinél megtalálható, tehát a legfontosabb feltétel az átvételre megvolt, amely párosult a pszichikai hozzáigazodással is, és így a szokás nemcsak formailag került tovább az egyik féltől a másikhoz, hanem a hiedelem tartalmával együtt. Ahol a néphagyományban számos hasonló rítus figyelhető meg, az átadás irányát elsősorban onnan tételezhetjük fel. A kérdéssel később külön tanulmányban foglalkozom. Csak megemlítem, hogy a keled szláv néphagyományban, az ukránoknál, nagyoroszoknál, fehéroroszoknál egyaránt, az említett derék-körülkötésen kívül több más mágikus eljárás is ismeretes a derékfájás elkerülésére, így pl. az aratás megkezdésének napján nem a kapun keresztül mennek ki az udvarról, hanem a kerítés alatt bújnak ki, hogy a hátukkal a kerítés felső lécét érintsék. Ennek az érintésnek a célja az, hogy a rúdra átvigyék a fájdalmat. Hasonló rítusok egyes betegségek gyógymódjában is előfordulnak, amikor a beteget egy széthasított fán vagy más repedésen húzzák keresztül.

465 E pontnál emlékeztetünk a rítusok egy-egy hagyományterületen való mozgásának kérdésére, a funkcionális elemeknek a népélet egyik alkalmáról a másikra való applikációjának problémájára, amelyet más fejezetben részletesebben érintettünk. 464 Az idevonatkozó anyagot külön dolgozom fel. 465 Zelenin D., 1927. 30-31.