Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Létezésem észlelése

óhajtanám, érzékeltetni és illusztrálni, amit a Mestertől kértem, azt, hogy lássak! Egy gyerek nem áll meg egy szűk területen, különösen nem, ha környezete földrajzilag is, természeti adottságában is lehetőséget kínál arra, hogy egyre távolabb, távolabb bátorkodjon az ismeretlen titok megismerésének vágyában. Nagymamám református vallásos asszony volt. Korán vitt magával a templomba. Harangcsengés, orgonazúgás mind új és új volt számomra és ismeretlen. Nem tudtam, hogy honnan jön. Gyönyörűséges is volt, meg félelmetes is egyben, s meglepett a templomban éneklő sok ember. Ott tudtam meg, hogy közvetlen környezetemen kívül, hozzánk hasonló emberek rajtunk kívül is vannak. Aztán lassan megismertem édesapám szüleit is, nénéimet és bátyáimat, édesapám testvéreit. Akik a maguk módján hol bizalmat, hol tartózkodást sugároztak felém. Koncz nagyapám földműves napszámosember volt. Istállójában két szép tehén - fehér széles szarvúak - ropogtatták a szénát. Nagyon nagy öröm volt felülni a zötyögő szekérre, amely a göröngyös mezei úton nagyokat zakkant. Nagyapám igen kedves ember volt, ha szüleim elmentek a mezőre dolgozni, ő vigyázott rám. Átvette gyerekes kérdéseim mesevilágát, kérdéseimre színes válaszokat adott. Ragaszkodtam hozzá. Gyerekkoromnak egyik nagy megrázkódtatása volt, amikor rádöbbentem arra, hogy nagyapa meghalt. A Vízalj nevű szegénylakta részen, ahol anyai nagymamám egyedül, árendában lakott, reggelre arra ébredtem, hogy búsan rikoltozva és monotonon zúgnak a Hernádon át Bőcs tornyában a harangok. Az utca egyik oldaláról hallom a hangos kérdést, ki halt meg? Azt mondják, hogy az öreg Koncz Imre. Én megdöbbenten beszaladtam a nagymamámhoz és kérdeztem tőle, hogy mi az, hogy meghalt? Majd eljött a temetés napja, elmentünk nagyapámék házába. Nyitott koporsóban ott feküdt. Rengeteg feketébe öltözött ember, számomra több ismeretlen rokon, azok gyerekei vették körül. Megdöbbenve néztem a már hozzám nem szóló, nyitott koporsóban fekvő, mozdulatlan nagyapámat. Körülbelül velem egyidős rokongyerekeket emelgettek a lábához, hogy csavarják meg a lába ujját, mert így megmenekülnek az éjszakai félelemtől való felébredéstől. Megérkezett a református pap és elkezdődött a temetési szertartás. Én nem mertem odamenni az udvarra kitett koporsóhoz. Anyai, Eszter nagymamámmal az eresz alatt állva, szoknyájába belekapaszkodva rettenetes sírásba és ordításba kezdtem, hogy többet nem láthatom nagyapámat, nem szól hozzám többet. Létezésem észlelése, dialektikája elindított utamon, hogy érzelmeimet feldolgozva, csodáljam a létezést. Innen is magamban hordok egy szép emléket, melyet a református pap mondott nagyapámról. „Annyira családszerető volt, ha királyi koronát nyújtottak volna neki családjáért cserébe, visszautasította volna ". Hatgyermekes családapa volt. Én pedig az élet árjában egy lépéssel előbbre léptem. Közben szüleim, az akkori körülmények között építkeztek. A falu más helyére költöztünk, szomszédunk egy hétgyermekes család lett. E családnak Sándor nevű fia egy évvel volt fiatalabb. Én egyke gyerek voltam ekkor még. A szomszéd gyerekei testvéreim voltak, én meg az övéké. Sanyi több volt, mint barát, testvérbarát, együtt nevelkedtünk. Tovább már ez egy másik történet, amiről majd máskor. 6