Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés

Velem az történt, hogy az iskolaparancsnokom javaslatára a budapesti Mária Terézia laktanya képességvizsgáló intézetéhez vezényeltek. A hadi helyzet úgy állt, hogy a „Sztálingrádi csata" és a tragikus doni visszavonulás eredményeként a harcok a Kárpátokon átjövet, már Romániában folytak. Megkaptam a parancsot Budapestre, az intézetbe vonuláshoz. Apámat felkerestem a vasúti rendező pályaudvaron és átadtam neki 32 darab, rólam készített fényképet, hogyha netalán már az életben nem találkoznánk, ez utolsó jelek emlékeztessenek rám. Másnap reggel a kaszárnyából elindultam a vonatra. Iskolaparancsnokommal találkoztam. Meglepődve találkozásunkon, elbúcsúztunk egymástól, ő ment a romániai frontra, én pedig Budapestre hallgatónak. Iskolaparancsnokom kollegáihoz, akik oktatóim lettek. Ő is azt mondta, mint nagybátyám, nemsokára vége lesz már. Sajnos a veszedelmeknek szaporodása nemhogy csökkent volna, hanem nem várt események következtek be. Magyarország politikailag úszott az árral. Március 19-én a németek tulajdonképpen fennhatóságuk alá hajtották az országot. Az illegális politikai erők is működésbe léptek, ezek mindenkihez különbözőképpen értek el. A képességvizsgáló kiképzéshez különböző egyetemi végzettségű személyek jöttünk össze, legtöbben jogászok voltak, bölcsészek. Különböző korúak voltunk. Eléggé titokzatos volt a társaság, én különösképpen. Egymás között viták zajlottak le. Később tudtam meg, hogy ez egy értelmiségmentő iskola volt, ahol illegálisan már egy demokratizálódó ország építésének gondolatát tűzték ki. Közöttünk volt Kardos László, a népi kollégiumok megteremtőjének vezető személyisége, akit Révay József akadályozott meg terve megvalósításában „ a neveletlenek nevelnek neveletleneket" szlogenjének kijelentése alapján. Október 15-én történt a rádióban Horthy Miklós, Magyarország kormányzójának bejelentése, hogy a háborút Magyarország elvesztette, és tárgyalásokat kezd a Szovjetunióval. Örömünknek adtunk kifejezést, hogy végre vége van a háborúnak. Ez az öröm azonban percekig tartott, mert rövid rádiószünet után bejelentést hallottunk, hogy Szálasi Ferencnek átadták a hatalmat, és a harcok folytatódnak. Vasárnap volt, a Kálvin téri templomba mentünk, én az orgona mellé mentem fel a karzatra, az orgona zengésének élményéért. Vége lett az istentiszteletnek, ahogy lementem, társaimat nem találtam. Kitűnt, hogy közben hírnök jött összegyűjteni a templomban lévő katonákat, más alakulatokból is lévén ott kivezényelve, a rádió védelmére vitték őket a németek ellen. Többen elestek, és a sorsnak véletlene folytán, az orgona mellett nem vettek észre, én sem tudtam róla, hogy mi történik, megmenekültem. Megkezdődött a nyilas uralom, megkezdődtek a deportálások. Karszalagos, fiatal, motorkerékpáron száguldozó felfegyverzett, elszédített, félrevezetett gyerekek jelentek meg az utcákon. A harcok egyre inkább közeledtek Budapesthez. Az intézetünket kitelepítették a Csallóközbe, Apácaszakállas nevű kis községbe. Itt foglalkoztunk az előírt tanulmányainkkal, békességben a falu lakosaival. A front egyre jött közelebb, a harcok már a Balatonnál folytak. Én elszakadtam szüleimtől, képzeletemben megjelentek a lakóhelyükön folyó harcok, biztatva magamat, hogy hátha megússzák. Feltekintettem a csillagos nagy égre, magamban idézve a magyar nóta sorait. „ Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám? " 60