Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Ars poetica

Leírt élményeim virágai csak kis csokor ahhoz a koszorúhoz képest, amiről írhatnék. A kis csokor befejezett mű. Nem szünteti meg újabb virágok gyűjtését, hiszen a végtelenbe pillantás nem korlátozott. A csokor a finálé. A művészet erdeinek virágaiból egész koszorút lehet fonni, és azon nagy művészek gondolataiból is, akik példaképként előttünk jártak. Az én számomra is ők azok, akiknek gondolatai alapján hitelesíttetett felismerésem és világnézetem. Kialakult művészi elkötelezettségem, ars poeticám. A tudomány logikájával nem terhelten nagy mesterek érzésvilágából táplálkozó megfogalmazásokkal illusztrálom a művészeti megismerést: Van Gogh levelei, Mednyánszky László naplója, Bernáth Aurél: így éltünk Pannóniában című műve, és Goethe: Költészet és valóság önéletrajzi leírása mind művészeti hitvallásról szólnak. Idézetemet Réti Istvántól, a nagybányai festőművész, képzőművészeti akadémiai mester „Képalkotó művészet" című művéből veszem. „Művészethez érteni vagyis egy műalkotásról százpercentes bizonyossággal s érvényességgel ítélni tudni, alig-alig lehet. Mert: - az esztétikai ítélet intuíció ". „Az esztétikai élvezés érzéki indítékaival szemben és lényegében emlékezési aktus. " Bernáth Aurél, kinek Réti volt a mestere, kiemelkedő festőművész, ki mint említettem karcolatomban, tanári szakdolgozatomat is bírálta, tőle idézem a következőt. „ Mi az emlékezés? Ugráló Jóitok, avultak - ködösek, mint az álom? Vagy gazdag kosár, benne gyümölcsök, barack, szilva vagy szép körte a szőlőlevelek alatt? Vannak emlékek, melyeknek ködfoltjaiba bárhogy erőlködünk, nem tudunk rajzot belelátni. Másik fajtájuk viszont engedékenyebb. Amint egyenként emelgetjük levéltakarójukat, előragyognak a gyümölcsök és mindegyik új meglepetés! Néha az ember maga lepődik meg a legjobban. Semmit se ér - mondjuk az egyik ilyen emlékre, s már éppen félre készülünk tolni, amikor egyszerre csak, mint nyári éjszakában a szentjános bogár, mely hirtelen bekapcsolja villany telepét, sugarat gyújt a sötétben ". Az ember az általa teremtett világban önmagát szemléli. Az alkotás a művész lelkében indul meg, s a műben ölt anyagi testet. A műalkotás befejezője a néző, hogy átvegye az alkotó gondolatát, érzését. Áttöri az egyes emberi lelkeket elválasztó anyagi falakat. Réti István. „Az esztétikai élmény él, változik, fluktuál, szikrákat szór és elhalványodik, az egyes korszakok lelkisége szerint". ... „ a művészethez „érteni" ezért nehezebb, mint a tudományhoz. Majdnem olyan nehéz, mint alkotni. Csakhogy: - míg az esztétikai ítélet az alkotáshoz való viszonyában felelőtlen, addig a műalkotás önmagáért örökké s mindenkinek felelős. Innen van nemcsak szellemileg, de erkölcsileg is nagyobb értéke az alkotásnak, mint a róla való véleménynek. " A felelősség fogalma etikai probléma is. Ez az ars poeticát teremti. Az alkotó személyiségét és jellemét határozza meg. Idézek a miskolci Földes Ferenc Gimnázium 1974. évkönyvéből Az esztétikai nevelés című tanulmányomból. „ Minden időkben az esztétikai érzékelés szintje volt az emberi kultúrák fokmérője. Míg a tudományos felfedezések az emberi létnek a természeten nyert uralmát teszik lehetővé, addig az esztétikum, az ebből adódó egyéni-társadalmi tudatnak oly tükröződése, melyben a megismert valósághoz az egyénnek humanizációs vagy dehumanizációs állásfoglalása döntő jelentőségű. Az emberi viszonyok nem atomilag kimutatható tudományos igazságok, így az esztétikum sem. Viszont az ember tudatát 152