Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

In memóriám Konczné Kovács Emma

kezdet és a vég felismerése. Az ember humanizálni hivatott az természetet, amelyben él, az őstermészet visszaszedi önmagába az élőt, dehumanizálja. A humanizációra vágyó embernek Madách nem tud mást ajánlani művének végén, mint - „ ember küzdj, és bízva bízzál." A felismerés, amelynek célja, feladata a tudatosítás, nem mentesíti a lelket az elvesztésből fakadó fájdalomtól, a gyásztól. Az örvendezés ellentéte. Keresi a gyászoló a vigasztaláshoz vezető utat. Ki hogyan találja meg!? Ez különböző lehet, személyekből adódóan, melyet megszab vagy behatárol a világról és az emberekről, társadalomról alkotott szemlélete. Eddigi ismereteim és az ebből adódó, előbb említettekhez való viszonyom szabják meg, hogy hol keressem megnyugvásomat. Úgy gondolom ott, ahol eddig is járkáltam. Ez pedig tanulmányaim sokrétűségéből adódóan azokhoz az elmékhez, gondolkozókhoz, az általuk rám hagyott műveik, elméleteikhez fordulok, vélve, hogy hiteles választ kapok szűk látásom kitágításához. Tovább jutnék az általam emlegetett végtelenbe. Oda, ahová jutott Petrarca, Dante, Botticelli, Michelangelo és sokan mások még rajtam kívül. Remélve, hogy megértetik velem a megsziintetve­megőrzés ellentmondását. Azt, hogy az emlékezet által a múló idő egy-egy pillanatra megállítható legyen. Hiszen ez történik a Tadzs Mahal, a piramisok és Notre Dame-ok létrehozásával is. Gyászomat Dante sorainak idézésével hozom tudomására másoknak. Nem tagadva, kihangsúlyozva, nagy elmék gondolatainak reám gyakorolt hatását. Gondolkodásukban elmélyülök, mely által személyiségem, jellemem kialakulásához nem kevésbé adnak megerősítést. Világnézetemben lévő humanitásomat megerősítették. Hétéves levelezésünkben távol lévő feleségemmel, ha nem teljesen azonos módon is - Petrarca képzelt Laurája a modell. A hétévi kitartást az ő költészete tükrözte, egymáshoz tartozásunk elválaszthatatlanságaként. A szerelem emberiesített formája. A nőtisztelet kultúrája az ő művészetében adta meg számunkra a katartikus esztétikai élményt. Az eredmény hét év után beteljesedett házasságkötésünkkel. Kölcsönös bizalom és egyetértés jóban, rosszban, örömben, bánatban. Nem kis feladat volt a tanítói oklevél megszerzése, amely önzetlen cselekedetről tesz tanúbizonyságot. Segítőtársként küzdött a jó célért, így együttgondolkodásunk a humanitás azonosságában fonódott össze. Tanítónőként hivatástudatával végzett munkája kivívta a község lakosainak tiszteletét s tanítványainak közvetlen szeretetét. Újhelyből Bőcsre költözve, tíz évet tanított haláláig. Házastársként húsz évet éltünk együtt. Hét évet is ehhez számíthatunk, mely személyiségünk és jellemünk összehangolásának sajátos esete volt. Rajzoltam róla sok vázlatot, melyből vissza lehet állítani emlékezetünkben az akkor rögzült pillanatot. Temetése napján 70 X100 cm-es portréja gyászszalaggal keretezve idézte meg újhelyi fizikai állapotát. A rádió mellett ülve van ábrázolva. Nagyon szerette a zenét, ezért lett ez így ábrázolva. Alakja kihangsúlyozottan formázott az egyszerű sík háttér előtt. Egyszerű, mint ahogy ő maga is volt. Arcán inkább a befelénézés. Talán már a kór végzetességének gondolata ellentétben az inkább vidámságot mutató tulajdonságával itt mintha palástolva lenne. Már állt épületünk vásárolt telkünkön. Autót is tudtunk venni. Ebben az időben ez nagyon státuszszimbólumnak számított. Körutat tettünk az országban. Ekkor már jelentkezett fájdalmai elhatalmasodása. 136

Next

/
Oldalképek
Tartalom