Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

„Úgy megszerettem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont"

Pedagógusi és nevelői tevékenységem nagyon tárgyilagos megítélést kapott, sőt annyira, hogy már megijedtem. Megijedtem, mert akarva, nem akarva, annyi intellektuális szellemi területre sodródtam ki, amelyet az e téren való még hiány, kereslet törvénye kényszerített ki. Úgy látszott, hogy én jó alany voltam erre. Nem tudtam visszautasítani a feladatokat, annál is inkább, mert segíteni akartam. A kollégium munkás, paraszt származású gyerekeiben láttam a jövő nemzedéket, s a felemelkedés útját. A zűrzavaros, ellentmondásos világnézeti egyoldalú akarnokságban, számomra vezérfonalként a humánum eszménye állt. Ehhez ragaszkodtam eddigi utamat illetően, és ezt tartottam a továbbiakban is követendőnek. A hétköznapi léteken is tevékenységemet úgy tettem, hogy a művészeten keresztül vezérelve legyek, hogy minél messzebbre pillanthassak. Hálás vagyok Győrnek, Pannóniának, szeretettel fogadott, sokat tanultam, lehetőséget kínált. Lehetőséget, még egy egyetem elvégzésével. Gimnáziumi igazgatói állás felajánlásával. Elbeszélgetésre hívásnál, megköszönve ezt a megtisztelő elismerésüket - azt mondtam: egész gondolkozásommal festészeten keresztül nézem a teremtett világot, s nem vállalok még magas tisztséget sem, azon az áron, hogy lemondjak erről a világról. Ilyen körülmények között született az az elhatározásunk, további családi körülményeinket is úgy fogjuk alakítani, hogy a lehetőséget megteremtsük, hogy több időm legyen a festészetre, előbb-utóbb netán teljesen otthagyhassam a tanári állást is. Létünk biztosítását másképp oldanánk meg. Ez volt az az idő, amikor festői tevékenységem problémáira nem is annyira konkrét segítséget, mint inkább kollegiális együttérzést akartam kiprovokálni volt mesteremtől, Bencze Lászlótól. Nyíltan feltártam problémáimat, amelyet nagyon barátságosan fogadott és megszívlelendőnek tartottam tanácsait, sőt a végtelenbe tekintés szlogenjét is tőle kaptam, amely most állandóan újra-újra felbukkan megfogalmazásaimban. Ugyancsak ebben az időben volt találkozásunk Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria főigazgatójával. Az alkalom úgy jött létre, hogy én voltam ez időben a győri képzőművészeti csoportnak a titkára - így vélt hivatali személyhez - hozzám küldték. Vele is felvetődött a problémám. Nem részletezve csak annyit, Sárospatakon működött egy alkotóház. Ez is meg több más tárgyalt probléma után ő is azt javasolta, gondoljam meg és ne idegenkedjek egy olyan lépéstől, hogy szülőföldem vidékére visszatelepedjek, ahol első élményeimből állithatom össze festészetem oeuvre-jét. Feleségemmel megbeszélve azt is, hogy most már hárman vagyunk, szüleink nincsenek közelünkben, Szlovákiába nem lehet átmenni éveken keresztül az ő szüleihez. Az én szüleim egyszer-kétszer évente eljönnek, csak öregedésüket vesszük észre, úgy döntöttünk, a növekedő unokájukat is hagy lássák, beadtam áthelyezési kérelmemet Sátoraljaújhelyre. 1955júniusában már a sátoraljaújhelyi gimnáziumnál jelentkeztem. Ősszel a Kossuth kollégiumban kaptunk lakást, és itt vállaltam nevelői feladatot. Feleségem a kisgyerekkel hosszabb időt töltött Miskolchoz közel lévő Bőcs községben, majd ők is Újhelybe költöztek. Gyermekünk itt eszmélt magára, nagyszülei bőcsi környezetében s az újhelyi kollégium diákjai között, megint egy nagy családban. Jannus Panonius, aki dicsérte Pannóniát költeményében, Mátyás király haragja száműzte, nem tért vissza többet. Nem tért vissza Rákóczi íródeákja sem, Mikes Kelemen vágyakozó magányából. Engem marasztalt volna Győr, vagyis 126