Koncz József: A végtelenbe pillantani (Miskolc, 2007)

Portrémegrendeléshez jutok

Portrémegrendeléshez jutok Mi a jelenből tovább ránt, S űzve tarka szép szivárványt Mindig a jövőbe sír! Boldog az, kit a ma-hozta Örömétől meg nem foszta Sem a holnap, sem a hír. Nézni - oh, mint egykor régen Ami szép van földön, égen; Boldog első gyermekségem Otthonos vidékeit; (Arany János: Hoc erat in votis) A Nagykörúton mentem, már távolról feltűnt. Valóban ő volt az, ahogy közeledett, Meszticzky András. Nyolc éven keresztül gimnáziumi osztálytársam. Testközelbe érve, szótlanul összeölelkeztünk. Érettségi óta nem találkoztunk. Talán a találkozás meglepetésén túl azért is akadt el a szavunk, mert sokat kellett volna elmondani egymásnak. Gyakorlatiasan András azt javasolta, hogy beszéljünk meg egy időpontot, amikor összejövünk. Mégpedig a volt Mária Terézia Laktanya - ahol katonaként annak idején szolgáltam - Állami Kollégium lett, melynek most ő az igazgatója. Meg is történt, elmondtuk egymásnak az érettségi után velünk történteket. Saját történetemet, mivel ismeretes, nem írom most le, hanem ő beszámolt arról, hogy hogyan került ide. Mondhatnám a háború utáni kiszámíthatatlan körülmények között - szerencsés helyzetbe. A Földművelésügyi Minisztériumban dolgozik és megbízták ennek az intézetnek is az igazgatásával. A háború harci cselekményeinek befejeztével a parasztpárt (Veres Péter pártja) tagjaként belecseppent a politikába, mely népi felemelkedés a parasztság problémáinak megoldását tűzte zászlajára. Szervezésében jelentős szerepet vállalt (anélkül, hogy bő történetét mondanám lelkesedésének később meg kellett fizetni az árát - koncepciós perek). Ne vágjak a dolgok elébe, annyit, amit magamról elmondtam, hogy mint festőnövendék, az Akadémia elvégzéséhez még két évem van hátra. Nem bővelkedek anyagiakban. Ó mindjárt erre azt mondta, ha megfestem a portréját, megfizet érte, ingyen nem fogadná el. így aztán jelentős - legalábbis az akkori helyzetben számomra - annyi összeget kaptam, amely egy átlagember havi fizetése. Bensőmben még szégyelltem is magam, mellőzve nagyvonalúságom hiányát. Másrészről ez volt az első olyan munkám, amely a funkcióját tekintve babonásan rögződött belém az, amit ilyenkor mondani szoktak: - „ apád-anyád ide jöjjön!" Ebben az időben már említettem, a romokból szedtük össze a vásznat vagy furnérlemezeket. Ez is egy szekrényfióknak az alja volt, olyan 50 X 60-as méretű, amelyre barátom portréját - ha egy kis nagyzással akarok élni - megfestettem. Mondhatnám azt is, hogy nem volt nagyobb lélegzetvételnyi, mint egy tanulmányfej. Mit is festettem? Hogy is nézett ki az én barátom? Egyszerűen öltözött, kékesszürkés zakó. Az arc velem együtt 27 éves, tehát fiatal, elég dús hajjal. A fiatal arcot mesterségesen ő maga úgy látszik mindenáron alá akarta húzni férfiassága komolyságának hangsúlyával, a bajusszal. A forradalom, az újítás, a népiesség státusszimbóluma, a 107