Veres László: Üvegművességünk a XVI-XIX. században (Miskolc, 2006)

AZ ÜVEGGYÁRTÁS VIRÁGKORA

májának technikáját megteremtették. A velencei üveg diadalra jutása is részben a római hagyományok felelevenítésének köszönhető. Az egyenletes falvastagságú, tökéletes üveghatást tükröző és szép formájú üveg csak egyeden személy alkotása lehet, az üvegfúvó munkásé. Miután az üveg lekerült a fúvócsőről kész, befejezett mű volt, ha nem kívánták utólagos díszítőeljárásoknak alávetni. Ily módon készült a gömb és hengeres testű poharak többsége, így készítették a poharakat, a korsókat és az üvegfúvó fantáziájának utat biztosító tréfás üvegeket is. A XVIII. században — de majd a XIX. században is sok helyütt —, az üvegkészítők jelentős része nem volt felkészült arra, hogy egyetlen munkafolyamattal, fúvással készítsen üveget. Ezért a hutákban — az emlékanyagban is jól kimutathatóan — az üvegek nagyobb hányadát formába fúvással állították elő. A gyártói eljárás lényegét az jelenti, hogy az edény előre elkészített formák hatására nyeri el alakját és jellegzetes díszítményeit. A forma homorú vagy domború kiképzései bordazatokat, gömbszerű mélyedéseket vagy kidudorodásokat eredményeznek a formába belefújt üveg felületén. Sok esetben fémszálakat, dróthálót is tettek a formába a díszítmények elérésére. Ehhez hasonló, gyakran alkalmazott megoldás az is, amikor a még meleg üveg falában lyuggatással légbuborékokat, zárványokat képeznek. A formába fúvás végeredményeként az üvegek jellegzetes díszítményei a fény és árnyék ellentétes hatásainak fokozására szolgálnak, ún. optikai díszek. A. fúvott és a formába fúvott üvegeknélgyakran alkalmazott díszítőeljárás a rátétes díszítés. Ennek során a meleg üvegtestre izzó üvegszálakat, csíkokat, lapocskákat, korongszerű formákat stb. helyeznek, amelyek lehetnek az üvegtestekkel azonos és attól eltérő színűek. A rátéteket változatos vonalvezetéssel, felületük alakítgatásával tehetik még komplikáltabb, bonyolultabb díszítményekké. A rátétes díszítmények leggyakoribb megoldásainak a fonalas díszítmények tekinthetők, amelyek alkalmazása az üvegművesség történelmének minden időszakára jellemző. A fonalak elhelyezése igen változatos. Készültek ugyanolyan áttetsző, színtelen vagy zöld színű üvegből, mint maga az edény, de lehetnek kék, vörös vagy homályos fehér szálak is, amelyek vonalvezetése logikusan következik az edény formai felépítéséből. Az üveghólyagok felszínére tapasztott színes fonalakat a képlékeny edény felszínébe belenyomva — pl. vas- vagy márványlapon történő benyesegetéssel - új hatású üvegek keletkeztek a fúvás során. A fonalas díszítmények alkalmazása a XVIII. századi üvegek jelentős részénél megfigyelhető. A korszak üvegeinek egyik legérdekesebb és művészileg talán legértékesebb csoportját az írásos, folyatott, mustrával díszített opálüveg edények alkotják. Az eljárás nem egyéb, mint a fonalas, rátétes díszítési mód továbbfejlesztése, a színes üvegmasszákból gyúrt jáspisüvegeket mintául véve. Az ókori, majd a velencei jáspis-, kalcedon- vagy achátüvegeknél különböző színű, átlátszadan üvegrészeket kevertek el a képlékeny alapanyagban, ezek így a természetes márványok és féldrágakövek felépítéséhez hasonló szerkezetűek lettek. A XVII. századtól készített írásos mustrájú üvegeknél a színes üvegfonalakat behengerelték az edénytestbe, amelyet a fúvás során rendeztek jáspisüvegekre emlékeztető motívumokhoz. A külföldi üvegeknél az edények formaadása a szálak edénytestbe való besajtolása után befejeződött. A magyar opálüveg edények esetében a fúvás továbbfolytatódott, a kész edény jóval nagyobb volt, mint a szálak felrakása előtt. A mesterek a mintázatok tágulását sok esetben csíptetőkkel összefogva akadályozták, késleltették, és így alakultak ki többek között az opálüveg bokályokon megfigyelhető pávafarokra emlékeztető mustrák. Külföldi párhuzamok híján feltételezhető, hogy habán kerámiaművészet és az oszmán-török hatást tükröző, XVIII. századi magyar fazekasművészet folyatott mázú mustrái és márványozásai is előképül szolgálhattak. Az írott források semmiféle támpontot nem adnak arra vonatkozóan, hogy a XVIII. századi hutákban alkalmaztak-e különleges díszítési módokat. Olyan eljárásokat, amelyeket Csehországban, Sziléziában és Ausztriában kísérleteztek ki a XVIII. század elején. A nagy technikai tudást Butélia, XVIII—XIX. század. Észak-Magyarország, zempléni huta MNM Rákóczi Múzeuma, Sárospatak