Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)

BEVEZETÉS - Régiók és kézművesség a török kori Északkelet-Magyarországon (Gyulai Eva)

(igaz, csak fél évszázadra), Rimaszombat 1747-ben váltotta meg magát a jobbágyi kötelezettségek alól. A vidék bányászata kevésbé volt jelentős, mint az alsó-magyarországi bányavárosok termelése, bár a gömöri ércbányák hozzájárultak, hogy az itteni bányavárosok a török kori iparban is megőrizzék vezető szerepüket a régióban; a borsodi és zempléni szőlővidékek, különösen a Hegyalja borkultúrája viszont meghatározó volt a régió és az egész ország gazdaságában. Az öt megyét nemcsak szomszédsága, hanem a középkori utak is összekötötték, Miskolcon át vezetett a pesti út Gömörbe, Tokajból pedig a lengyelországi kereskedelmi út Abaúj szántón és Göncön keresztül Kassára, de Miskolc közelsége miatt élénk gazdasági kapcsolatokat tartott fent az Abaúj megyei Szikszóval, illetve a Hegyalja számos mezővárosával. A 16—17. századi kézműipar a régióban is kénytelen volt a gazdaság korabeli nehézségeivel szembenézni. A 1.6. század második felének óriási mezőgazdasági konjunktúrája, főként a hegyaljai szőlő- és borkultúra óriási fejlődése egyfelől piaci keresletet generált, ugyanakkor a Lengyelországhoz közel eső régióban fokozottan számolni kellett a külföldi tömegáruk megjelenésével és versenyével, ez főként a takácsokat, posztósokat hozta nehéz helyzetbe, de a vasáruk gyártóinak is meg kellett küzdeniük az importtermékek konkurenciájával. A régió 17. századi nagyszámú céhalapítása talán éppen a fokozott verseny terméke volt, hiszen a céhek legfontosabb célja éppen a piacok védelme, a konkurencia távol tartása volt, s ez a 17. századi recesszió időszakában már csak intézményesen sikerülhetett. Az északkelet-magyarországi vármegyék kora újkori kézműiparának kétségkívüli központja Kassa maradt, ahogyan a középkorban is vezető szerepet vitt a Felföld gazdaságában. Kassa primátusát támogatta a felsőmagyarországi szabad királyi városok, Kassa, Eperjes, Bártfa, Késmárk és Kisszeben még a középkor végére visszanyúló szövetsége, amely a gazdasági élet számos területe mellett a céhek tevékenységében is összehangolta tevékenységét. Az „Ótvaros" céhszövetséget is alkotott, elsősorban piacai védelmének biztosítására, s a céhszervezet irányítását Kassa kézművesei és a város elöljárói vindikálták maguknak, ami ellen a többi királyi város többször próbált fellépni, nem egyszer a kassai kézműveseknek a városuk céheitől és vásáraitól való el- és kitiltásával. A Pentapolis céhszövetsége nemcsak az alapító tagsággal bíró királyi városok kézműiparát hangolta össze és irányította, hanem Felső-Magyarország mezővárosainak céheit is a Szepességtől Gömörön át Abaújig, Zemplénig, sőt Miskolcig. Számos földesúri, illetve királyi privilégiummal nem rendelkező mezővárosi céh fordult a városszövetséghez, illetve Kassához, hogy csatlakozhasson a szervezethez, s használhassa szabályzatait. A céhszövetség mint intézmény a jogszolgáltatásban is fontos kiváltsággal rendelkezett, hiszen a helyi céhek vitás és peres ügyeiben a másodfokú bíróság funkcióját is ellátta. Kassának a felső-magyarországi városszövetségben játszott szerepe alapvetően meghatározta Északkelet-Magyarország céhes kézműiparában betöltött primátusát is. Kassa vitathatatlanul a régió kézműipari centruma volt, ahogyan politikailag, hadászatilag és gazdaságilag is FelsőMagyarország legelső városának számított. A legkorábbi céhek itt alakul-