Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)
AGYAGIPAR - Fazekasok (Vida Gabriella)
Sqerentsi Mihály cêhkancsôja 1838-ból (Sárospatak, TRI IM) mintegy egyharmada nem is Miskolcon, hanem például Gömör megyében élt, és csupán landmajsztere volt a céhnek, jelentősége mégsem hanyagolható el: a mesterlegények vándorlásának fontos állomása volt. Az alig több mint egy évszázad alatt 609 legény maradt a kötelező két hét után is Miskolcon, és kérte felvételét a legénytársaságba. 6 A 19. század közepén Miskolcot is elérte az új kerámiastílus, melynek közvetítői egyrészt az északról ide is viszonylag nagy számban betelepült mesterek, az akkor már mintegy száz éve tartó népességátrendeződés, és ennek ízlésformáló hatása volt. A korábbi református többségű, nagyarányú kisnemesi befolyás alatt élő városba nagy létszámban költöztek be más vallású és etnikumú lakosok, döntően észak felől. Ez a beköltözési hullám a teljes régiót érintette, Borsod megyében alig volt olyan helység, amelybe ne költöztek volna északról szlovák vagy ruszin lakosok. Ennek az új lakosságnak az igénye átformálta az egész régió fazekasságát, hiszen a város kispolgári, kisnemesi származású, polgáriasabb ízlésű rétege ekkor már az ólommázas kézművestermékek közül legfeljebb csak a gömöriek főző- és sütőedényeit \ T ásárolta. Terítésre, reprezentációra keménycserép gyári edényeket, illetve porcelánt használtak. A miskolci fazekasság termékeit csakúgy, mint a korabeli patakit a vidéki lakosság vette meg, így stílusa a falusi igényekhez igazodott: sötétbarna alapon ecsettel festett, a gömöri és a pataki parasztedényekhez hasonló, sok esetben velük összetéveszthető díszítésű edények kerültek ki a 19. század közepe után a miskolci műhelyekből. Borsod megye méltán leghíresebb fazekasközpontja Me^őcsát volt. A mezőváros a Nagyalföld északi részén, a Dél-Borsodi Mezőségen fekszik. Népművészeti szempontból azonban egyértelműen északhoz, elsősorban a vármegye székhelyéhez, Miskolchoz, azon keresztül pedig Gömörhöz kapcsolható, s nemcsak a kerámia, hanem a borsodi és a gömöri festett templomi és lakásbútorok stílusrokonsága miatt is. Köztudomású, hogy Borsod megyében országosan is kiemelkedő volt a kisnemesek (s ez ezen a vidéken református vallásúakat jelentett) aránya, s ez a barokknak ellenálló, késő reneszánsz formanyelvéhez, díszítőhagyományaihoz ragaszkodó díszítőművészetet hozott létre Dél-Borsodban. Mind ez idáig semmi jele annak, hogy a 18. század vége előtt jelen lett volna a fazekasság Mezőcsáton. J Mivel a városba nem települt a 18. század folyamán más etnikumú és vallású népesség, sőt a környékbeli falvakba is viszonylag kevés, így a domináns társadalmi réteg, annak ízlése és az igénye sem változott meg. Ennek következtében a mezőcsáti fazekasságnak nem volt parasztkorszaka, a mesterség elhalásáig megmaradt a lakosság konzervatív, református, a reneszánszban gyökerező kisnemesi díszítőművé-
