Veres László - Viga Gyula szerk.: Kézművesipar Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2006)
RUHÁZATI IPAR - Szűrszabók (Gyulai Eva)
Rozsnyói s%űrs%abócéh ládája (Ko^snyo, BMR) vittek vásárra, ezért 1787-ben statútumot hozott a céh, „senkinek is többet Pestre, Szögedre, Kecskemétre 50 vég szűrnél többet vinni nem szabad". A szűrposztónak a méretét is meghatározták, 1829ben a fejér (jobb minőségű) szűr hossza 23 sing, a szürkéé 17 sing volt. A reformkorban már nemcsak szűrt, hanem marhaszőrből és rozsnyói báránygyapjúból készült gubát is árultak a vásárokon, s a céh a vásárra vihető gubák számát 60-ban limitálta. Ib Gömörben ott, ahol korábban csak szűrposztót műveltek, megjelenik a szabómesterség is. Ratkó, ahol már a 17. század elejétől (vagy a 16. század végétől) a régió egyik legvirágzóbb szűrcsapócéhe működik, szabócéhe 1718-ban fordul Kassához szabó-artikulusokért. A ratkói céh mesterei, Rompanik Mihály, Juhász István, Rosik János, Hupka János neve jelzi, hogy az itteni szabók jórészt szlovákok, s a mesterremek darabjai jelzik, hogy mind posztóból, mind véges szűrből dolgoznak: ráncos felsőruha gallérral remek posztóból, kétsinges szűr és bocskor (rugata toga cum humerali duarum ulnarum unumgausape et unae cal/igae, ex bonopanno Remek). ]6 Rozsnyó bányaváros jellegéből adódott, hogy az általuk követett pozsonyi artikulusok már a szabócéh megalakulásának idején, 1601-ben lefektetik, hogy a céh tagjai, attól függően, hogy német vagy magyar nemzetiségűek, különböző viseletet gyártanak, s már a mesterremeket is ki-ki „nációja" szerint készíti el. 17 A nemzetiségek eltérő divatja mögött a szűrszabók és posztószabók elkülönülését feltételezhetjük, s bár a 19. század előtt közös céhben munkálkodnak, ellentétük már a 18. században lazítja a céh kereteit. 1783-ban a rozsnyói váltó- vagy vékonyszabók panaszkodnak céhtársaik ellen az úriszék és a vármegye előtt: „szűrszabó uraimék minden országos vásárhelyeken magoknak áruló helyeket a cé pénzén megvették, és azt conserválják mindenkor, úgymint Miskolcon, Szikszón és több helyeken, ahová szoktak vásárokra járni, minekünk pedig helyt sehol sem vettek, sőt itt városunkban is nincsen áruló helyünk, hanem akinek vagyon mi közzülünk, saját pénzén vette. Mellyből is kitetszik, hogy minket vékony szabókat nem tártnak igaz társoknak lenni.... Mely okra nézve elegendő okunk vagyon az separaüora." A „separatio" a 18. század végén még nem teljes elválást jelentett, a vékonyszabók csak azt kérték, hogy külön kasszájuk legyen, illetve, hogy külön céhgyűlést tarthassanak, és saját céhmestert választhassanak. A szűrszabók ugyanis a közös pénztárból fizették a szűrcsapókkal folytatott pereskedésüket, pedig ez a vékony- vagy váltószabókat nem érintette, hiszen ők nem szűrposztóból dolgoztak, ráadásul a vékonyszabók, akik ugyan jóval kevesebben voltak, több inast tartottak, így több pénz folyt be tőlük a kasszába az inasok szegődtetésekor és „szabadon mondások által". A váltóművesek névsorából (Bentsik Mátyás, Roszt Christian, Lehotay János,
