Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)

Kiss JÓZSEF: Herman Ottó, a tudományos ismeretterjesztő

kén 400 túzokot fogtak.) Nem került viszont a törvénybe a Herman Ottó által szorgalmazott harkályok és baglyok védelme. A természetvédelemmel kapcsolatos jogalkotás tovább folytatódott. Az 1888-as halászati törvény a nyílt vizekre ápriks 1. és június 15. között tilalmi időt vezetett be, továbbá kimondta, hogy a „vizek ártalmas anyagokkal megfertőzése tilos" (24.§). A\ ármentesítések, lecsapólások hatása Anélkül, hogy a folyószabályozások és lecsapolások részletkérdéseivel foglalkoznánk, érdemes azért egyeden adatra utalnunk. A Tisza szabályozása során 3555 km töltéssel 4,5 millió kh. (2,6 milkó ha) területet ármentesítettek. Ezzel a nemzetközi összehasonktásban is emktésre méltó munkával az Alföld természetes képében jelentős változást okoztak. Fogyott a vízjárta terület és a halákomány. Egyes becslések szerint a Tiszában élő haltömeg a szabályozások után az eredeti egy századára esett vissza. A halállományt telepítések útján kekett növelni. Herman Ottó szorgalmazta a ponty- és a süUőtelepítéseket. A folyószabályozások és lecsapolások természetesen nemcsak a szűkebben vett halászati érdekeket érintették, hanem a vizekhez kötődő életformákat is. Az egykori nagykunsági és sárréti vízi világot jobbára csak visszaemlékezések alapján írták le. Hasonló volt a helyzet a Tisza torkolatánál, iketve a Duna alsó folyásánál, azzal a különbséggel, hogy ott azért néhány kisebb kiterjedésű mocsár megmaradt, lehetőséget adva arra, hogy a 20. század első két évtizedében védelmük ismételten felvetődjön. Herman Ottó még a nagy mocsárlecsapolások végső szakaszában kereste fel azokat a vizeket, ahol a halászat eszközei és mesterfogásai apáról fiúra szálltak. Feksmerve a tárgyi anyag pusztulásának veszélyét, nemcsak írásban és kiváló rajzaiban, hanem széleskörű anyaggyűjtésével is felbecsülheteden nemzeti értéket mentett meg az utókor számára. Természetvédelmi tevékenységek a századfordulón A 19. században induló, az állat- és növényvilág, továbbá a természeti kép védelmében kifejtett tevékenység századunk első éveiben jutott el az általános, azaz a ma is helytálló indokok és célok által jekemzett természetvédelem eszméjéhez. Miközben egy-egy korábban már védett természeti elem megóvásának tökéletesítése, kiterjesztése is cél maradt, megtörtént az általános természetvédelem eszmei megalapozása. Ebben a munkában mindenekelőtt Sajó Károly (1851—1939) rovartani kutató, természettudós váUait úttörő szerepet. A magyarországi köztudatba általa került be a „természetnek fenntartott emlékhelyek" gondolata. írásaiban legelőször ő is a kihaló ákat- és növényfajokat vette sorra, és így jutott el a feladatok összefoglalásához. Első teendő az volna — írta 1897-ben -, hogy mindenütt, ahol ritka, különleges ákatfajok élnek, menedékhelyeket hagynának meg számukra, ahol senkinek sem volna szabad őket zaklatni vagy ktani. E gondolatát a későbbiekben több oldalról alátámasztotta, az ödeteit és az intézkedésre tett javaslatait tökéletesítette, külföldi példákra is hivatkozott. Ugyanakkor azt is tudnunk kell Sajó Károlyról, hogy a porosz országgyűlésen az ő írásait tanúságul hívták, amikor az ottani természetvé-