Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)

HEVESI ATTILA: Herman Ottó és a földrajztudomány

„Sok helyen tetemes magasságban is a\ őskőség alkotta s tenger felé fordított sziklafalakon, vízszintesen és egyenesen fűtő vonalak mutatkoznak. Ezek egész^ élénkséggel azokra a határvonalakra emlékeztetnek, a melyek apadó árvizek nyomán keletkeznek, mutatván a partokon, elárasztott épületeken, fákon, gátakon s egyebeken az^ áradás legmagasabb színét vagy határát, közben azokat a vízállásokat is, melyek a\ apadás szünetelésének megfelelnek. A völgyűletekben és nyíltabb öblözetekben látszólag felhordott földpadokatpillantunk meg melyeknek színlő vonala oly egyenes, akár egy mesterséges gátnak a koronája és tulajdonképen korona is. Ezek a sajátságos alakidatok szemet szúrnak a fjordok belsejében is, még pedig sokszorosan úgy, hogy tenger felé legalacsonyabbak, a ßord belsejében pedig meg-megszakadva és hátrálva, lépcsőzetesen emelkednek egymás főié. Bergen és Christianssand között akad egy pont, a hol a tenger felé álló sziklán a színlő úgy 4—5 méternyi magasságban van a tenger színe fölött, s párkányszerű; e párkánnyal egybevágva pedig üstszerű, egészen kikerekített, kicsiszolt vajasokat is látni rajta. Noha ezek a színlők a legtöbb helyen élesen ki vannak fejlődve; noha menetők vízszintes, tehát a tenger színével párjasan egybevágó, mégis elmondhatni róluk, hogy kevés földtani jelenség van, mely élesen kifejezett volta daczára oly élénk vitát keltett volna, mint éppen e színlők. 8. kép. Párka'nyszínlők Throndhjem táján (Herman Ottó nyomán) 9. kép. Kettős padszinlő a Baddern-elv torkolatában (Herman Ottó nyomán) E vitát LINNÉ és CELSIUS óta a legkitűnőbb természetvizsgálók folytatták és folytatják mai napigían. Más-más alapból indulva, a nézetek homlokegyenest összeütköznek. De mielőtt e vita vázlatát kifejteném, szükségem van bizonyos mesterszavakra, a melyekkel a vita tárgyát valahogyan ki lehet jejezni. E mesterszavakat természetesen azok szerint a főalakzatok szerint kell formálnom, a melyekben maga a jelenség megnyilatkozik és különösen három forma az, a mely mesterszót kér. Az^ összes formákat összefoglaló, általánosan jellemző szó a színlő, melyet nem a szín — color - hanem a superflues értelmétől kölcsönözök, már azért is, mert a régibb «szjnlôt» a mai <festő» kiszorította; továbbá, mert az^ áradásokkal küzdő magyarság ezt mondja a vízről: «szfnel a gát koronájával). Így mindazokat a határvonalakat, a melyeket a vízszíne a partokba ró vagy a partokon másnemű látható nyomokban hagy, színlőknek nevezem. Magok a norvég geológusok kétféle színlőt különböztetnek meg a «terasst», melynek felülete kisebb-nagyobb síkot alkot s melynek népiesen mo a neve; és a «strandline»-t, mely vagy csak távolról vehető ki, a helyszínén pedig nehezen vagy nem is követhető, vagy a mely — különösen sziklafalakon — egy kis párkányt alkot.