Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)
BARÁTI SÁNDOR: Herman Ottó madártani kutatásai
Hazatérve a Természettudományi Társulat novemberi szakülésén megtartotta úti beszámolóját. Akkorra minden madarat és fiókát, a közben elpusztult lemminget is kitömette, teli voltak velük az asztalok, a falak. Mindehhez nagyított fényképek és rajzok is társultak. Másfél órás előadása után percekig dörgött a taps. A másnapi újságok ezt írták: ty Agyűjtések nemcsak tudományos érdekességükkel, hanem nagy számukkal is lekötik a figyelmet. Igazán, Herman Ottó és társa a rendelkezésükre álló hatvan nappal ugyancsak jól gazdálkodtak, egy órát sem mulaszthattak, hogy ilyen eredményt mutathattak föl, mégpedig a magyar tudós szerény eszközeivel... " Az úti beszámoló csak négy év múlva jelent meg, )r A% északi madárhegyek tájáról" címmel. A könyvből ízelítőt küldött egyik hűséges barátjának és levelezőtársának, aki a következőképpen válaszolt 1888-ban kelt levelében: (...) ,/Midőn tudtomra esett, hogy Ön Norvégiába készül, amolyan bakatempós cifra káromkodás röppent el ajkamról afeletti bosszúságomban, hogy nem vagyok legalábbis 25 évvel kevésbé vén dög, miszerint megérhessem Ont, hogy fogadjon el engem tudományos útjára famulusának. Ki sem mondhatom, mennyi élvezettel olvastam Önnek jelentését útjáról, s azt a kedves ízelítőt, melyet a Madárhegyekről nyújtott. Elküldtem fiaimnak is, hadd gyönyörködjenek ők is. Bizony nem sok indokom van kívánni, hogy azok a bizonyos Párkák még nyújtogassák egy kissé lelkemből megunt életem haszontalan szófonalszálát, de azt mégis sajnálom, hogy a\ Ön ornitológiáját már nem fogom olvashatni. (...) Áldja meg Önt az^ Isten mind két kezével (ha ugyan tart két kezet, amint az^ Istent a maga képére formáló emberfia állítja) fogadja igaz^ tiszteletem, s nagyrabecsülésem hódolatát; s engedje hinnem, hogy egy kis viszonzásra méltatja őszinte baráti érzelmemet. Kossuth Lajos" 13 Hogy a 19. század utolsó évtizedeiben a magyar madártan a világ élvonalába került, az nem kis mértékben köszönhető Herman Ottónak. Az Osztrák—Magyar Monarchia, Bécs és Budapest központtal, akkoriban vezető hatalom volt az ornitológiai kutatások előremozdításában is. Nem véletlen, hogy az első Nemzetközi Madártani Kongresszust éppen Bécsben rendezték 1885-ben, ennek folytatásaként, a másodikat Budapesten 1891-ben. Csak ezek után került sor Párizsra, Londonra és Berlinre. Ezek a tudományos kongresszusok a madártan legjelentősebb világeseményei ma is, és, a háborús éveket nem számítva, négyévenként tartják, napjainkban sokszor már 1500—2000 kutató részvételével. A legutóbbit, immáron a 23.-at Peking rendezte 2002-ben, s a következőt, amely Hamburgban lesz 2006-ban, már szervezik Németországban. Míg a magyar madártan hazai kutatásainak fő mozgatója Herman Ottó volt, a nemzetközi munka terén Madarász Gyula (1858-1931), a Nemzeti Múzeum Madárgyűjteményének akkori vezetője tevékenykedett. Nem hagyhatjuk említés nélkül Rudolf trónörökös szerepét sem, aki a madártan elkötelezett híve volt, s személyével a politika és a közvélemény vonalán is segítette az előrehaladást. A Herman Ottó szervezte II. Nemzetközi Madártani Kongresszus megrendezése Budapesten nagy nemzetközi elismerést aratott. Erwin Stresemann, a madártani kutatás akkori nemzetközi vezéregyénisége erről így ír: „Olyan kongresszus volt, amely a legváltozatosabb tudományos célkitűzések jegyében állott, és ez^el minden utána következő 13 II. SZABÓ 1975.
