Hevesi Attila - Viga Gyula szerk.: Herman Ottó öröksége (Miskolc, 2006)
HEVESI ATTILA (közreadja): Kevésbé ismert verselemzések Herman Ottótól
Mennyi ebben a jellemzésben a való igaz? Minden! V an az^ előrehaladott alkonyainak bizonyos időpontja, a mikor a tárgyak színezete elvész s a legrikltóbb vörös ruha is feketének tűnik föl. Hogy a költő ebben az időpontban veszi föl a ponalat, ennek bizonysága a már feketén bólingató lomb. És a mit az állatvilágból merít, az is valósággal épen ez időben jellemzi a nyári est be köszönését. A-Z a zűgó, a falnak nekimenő bogár, a Geotrupes stercorarius L., 2 mely aránylag későn kel szárnyra; a fóldi béka, a Bufo variabilis és cinereus 3 s a Pelobates 4 szintén ekkor kezd mozogni; a mikor a denevér már az ereszj sodorja, akkor már a röpülő rovarok nagy része lenyugodott, a sodrással fölriasztgatja őket, hogy elkaphassa; ez már előhaladott alkony; a lángbagoly kaczagása, a csuvik rtkoltozása szintén az alkonyat e tájára esik. Ezp csak az írhatta, a ki megfigyelte; itt a poézis eszköze a való igaz természeti jelenség, a poézis maga, az alkalmazás helyessége párosulva a kifejezés szépségével; az összességből pedig kibontakozik az igazj hangulat, mely a kedélyre hat. Erre átmegy a költő a házi állatvilágnak esteli életére. A tehén kérődzik, a borjú döjoget, lopakodik a macska, a kutya az ajtó előtt hasal, a mi szintén találó jellemzése az estnek. Ekkor a család életétjellemzi s mind közelebb-közelebb viszi a lenyugvás felé: a tűz hunyorgatni kezdi hamvas szempilláit; a gyermek álmos — egy már alszik; a vendég gyéren szól; a macska dorombol; hintik a szalmát - ez már szakadó éjszaka: S átveszi a tücsök csendes birodalmát. Ez a betetőzés, még pedig szakasztott olyan tökéletes, mint egy Bethoven-sonata végső akkordja, vagy az az utolsó ecsetvonás, a melylyel TlZIAN valamelyik képét befejezte. PETŐFI szintén mester a természettől ellesett jelenségek alkalmazásában. A „Puszta télen"'cz/mű költeményében így festi az élettelenség tökéletességét: Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával; S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szpl a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl. Itt is a rovar tetőzi be a strófát, teremti meg a hangulatot. A mi új nemzedékünk ebben a tekintetben s majdnem kivétel nélkül keveset mutat. Foglalkoznak ők ugyan a természet beleszövögetésével is; beszélnek a himes rétről, a fák lombjáról, csergedező patakokról, madárdalról, szjp kilátásról, beszélnek pedig szjnte a keresettségig megválogatott kifejezésekben; de hangulatot nem keltenek; az olvasó kedély világa nem mozdul meg mert e képek nem keltenek benne viszfangot: csinált virágok, a melyeken a szín megvolna ugyan, de a melyekre az élet lehelletét nem varázsolja oda még a világra szóló szemfényvesztés sem. A való igazat a maga helyén szépen kifejezni ezpoézjs és művészet; a többi úgy viszonylik az igazi költészethez és művészethez^ mint a megrendelt dicsőítés a szív hangához- Nem is az a mester, a kinek legtöbb a festéke, hanem aZj a ki a kellő színt a kellő helyen tudja alkalmazni; ki kevés, igaz sínnel sokat, mindent kifejez, a mit kifejezni kell, hogy a hangulat kibontakozzék. A ki nem így fest, az mázpló; a ki bármily ragyogó szavakkal természetet componál, arra reáillik a kissé szabadon átalakított mondás: Nem mind Arany, a mi fénylik. " 2 nagy ganéj túró 3 varangy faj ok 4 ásóbéka
