Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

népre jellemző javak csaknem kizárólag oktatási javakként kerülnek a gyermekek elé. Ez a pedagógiát és a néprajzot rendkívül nehéz, mindmáig láthatóan alig tudatosított feladatok elé állítja. Mindenesetre a szülőföldelvet, amely nemcsak a 'szűkösségből a tágasságba', hanem bizonyos értelemben a tágasságból a szűkösségbe is vezet, átfogóbban kellene felfogni, értéke talán nem annyira a megismerés organikus kiterjesztésében rejlik, mint inkább az adott vidékhez kapcsolódó történelmi értékek közvetítésében. így a gyermek szülőföldélménye sem tűnik el, ám a nevelés mégsem kényszerül arra, hogy kizárólagosan az élő, töretlen és a lehatárolt külvilágba rögzített szülőföldérzésre támaszkodjon. Az így felfogott szülőföldelv segíthet abban is, hogy támpontot adjon a 'letelepüléshez', és élő szülöföldtudatot alakítson ki."

5 A technikai fejlődés, a tömegtermelés, az egyre specializáltabb szolgáltatás, a fogyasztás meghatározó szokásai, az állandóan jelenlévő mobilitás teljesen átalakítja, megváltoztatja azt a környezetet, amit az ott lakó közösség hozott létre, miközben éppen ezek jelenthették számukra az otthonosság érzését. Ismét kölcsönveszek egy szépen megfogalmazott gondolatot a megváltozott helyzet érzékeltetésére: „Elveszett a település mint egy hely a természetben, elvesztek a városi központok mint a közösségi élet színhelyei, elveszett az épület mint jelentés-teli mikro-hely, ahol az ember egyszerre érezheti az egyéniségét és a hovatartozását. Elveszett a földhöz és az éghez való viszony."

6 Mezőkövesd társadalma erősen tagolt, rétegzett volt vagyon és foglalkozás szerint, a lokális közösségek szempontjából azonban a szomszédságok szerinti tagozódás volt a meghatározó. „Azok a kisebb falukhoz hasonlítható egységek, ahol mindenki ismerte egymást, tudott egymásról - Kövesden az »utcák« voltak. Ha a legény például más utcába ment el lakodalmat nézni vagy udvarolni, az ottani lányok nevét már nem tudta, és »szép lanynak« szólította őket. 1952-ben egy igen értelmes gazda, aki másik utcába ment vőnek, 35 évvel beházasodása után azt panaszolta: úgy érzi magát, mintha más faluba házasodott volna, a régi szomszédság összejöveteleire nem járhat vissza, jelenlegi utcájában viszont idegen. »Ha kitartok az igazam mellett, megítélnek, ha nem tartok ki, az a baj. Ha a maga utcájában van az ember, az más.« Ez az utcák szerinti tagolódás szimbolikus kifejezést nyert abban, ahogy a különböző korosztályok utcák szerint mentek a templomba, utcák szerint váltották egymást a Mária-lányok. Voltak utcák, ahol csak szegények laktak, például a Szegényzugban, de szegényeket lehetett találni a gazdák sorai között is (belőlük kerültek ki a gazdaportákra bejáró munkások)." Az 1987 és 1990 között végzett mezőkövesdi kutatás során az egyik téma éppen az utcaközösség vizsgálata volt.

8 Ennek tanulsága szerint, a közösségi meghatározó jegyekkel a tér, a hely, illetőleg az idő rendelkezik. A lokális hely használata által létrejön a szimbolikus hely. A hely e két dimenziója nem válik ketté a gyakorlatban, a kapcsolatok különböző tartományairól van szó, mondhatjuk „rejtett dimenzióiról". A tér a benne megforduló embernek látvány, élmények, események színtere. „A közös tér elemei olyan jelekké válnak, amelyek az ott lakók számára felelevenítik azokat a háttértapasztalatokat is, amelyekre a jelek utalnak."

9 A közösen használt tér térbeli közösséget hoz létre, az összetartozás érzését biztosítja. Az egyének szűkebb lakóhelye - a telek a rajta lévő házzal - társadalmi erőforrásként is felfogható, mégpedig a szomszédsági hálózatba beágyazott erőforrásként. A lakóhellyel - a házzal együtt - örökölhető az erőforrás, 5 BAUSINGER 1995: 82-83. 6 NORBERG-SCHULZ: Genius loci c. müvéből idézi SCHNELLER 7 FÉL-HOFER 2001:299. 8 A vizsgálatot Pap János és Molnár Mária végezte. 9 MAGYAR! NÁNDOR-MAGYARI V1NCZE-OLÁH-BÍRÓ-BODÓ-GAGYI 1991: 27-28.