Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

MOLNÁR MÁRIA ÍA tájmúzeum és a helyi közösség A Csatád is otthon a Matyóföldön címen 1992-ben rendezett Kiállítás tapasztalatai Az előadásom alcíme némiképp megtévesztő. Nem egy kiállítás hatásvizsgálatát jelenti, csupán egy tíz évvel ezelőtti kísérletre utal. Nincs szándékomban magát a kísérletet kisajátítani, hiszen azt együtt végeztük az akkori polgármesterrel (Pap Jánossal) és a művelődési ház igazgatójával (Molnár Józseffel), valamint a Matyó Múzeum és a művelődési ház többi munkatársával. A főcímben megjelölt téma e kiállítás továbbgondolása. Még egy magyarázat kívánkozik az előadásom elé: a témát nem a muzeológus szakma oldaláról, hanem a másik, a közönség oldaláról közelítem meg. A megválaszolandó kérdések a következők: Mit vár, illetőleg mit várhat egy közösség a kultúrájával foglalkozó intézménytől, jelesen a helyi múzeumtól? Egyáltalán vár-e valamit? Tudja-e, hogy létezik egy ilyen intézmény a környezetében, és ha tud róla, gondolja-e, hogy ahhoz neki bármilyen köze is van? Kérdés továbbá, hogy aki viszont tudja, hogy létezik ilyen intézmény, sőt kíváncsi is rá, az azt kapja-e a múzeumtól, kiállításaitól, amit kapni szeretne? Másrészről pedig, a múzeum tudja-e, mit várnak el tőle a közösség tagjai, mire van, mire lenne igényük? Melyek azok a megoldásra váró problémák, az adott település állapotában, fejlesztésében, amelyekben feladatot vállalhat a helyi múzeum is? Úgy tűnik, hogy most jött el az ideje a múzeumok valódi társadalmasításának. Már évtizedekkel ezelőtt megkezdődött ez a folyamat Magyarországon is, elsősorban didaktikus céllal. „Lassan harminc éve annak, hogy a múzeumok hazánkban is helyet kérnek a közoktatásban oly módon is, hogy falaik között szervezett, rendszeres pedagógiai munka folyik."

1 Annak ellenére, hogy a múzeumpedagógia újabb és újabb módszerekkel dolgozik, mindez továbbra is a múzeumok ügye maradt, és nem látszik, hogy szerves részét képezné az oktatásnak. (Tudomásom szerint most tesznek erre kísérletet a különböző országos múzeumokban dolgozó múzeumpedagógusok). A szélesebb értelemben vett társadalmasítás azonban még a legkisebb községek gyűjteményeiben is csak elvétve zajlott le. Pedig a helytörténeti gyűjtemények anyagának létrehozásában a helyi közösség olyan széles rétege vett részt, hogy ez már önmagában alkalmas lehetett volna a további működési terület kiszélesítésére. Gyakran az elmúlt évtizedben éppen az ellenkező folyamat zajlott le: inkább az intézmények privatizálása, mintsem a szocializálása történt meg. Más a helyzet egy 50 éves intézménnyel, mint a mezőkövesdi múzeum, ahol ez a „privatizáció" inkább a múzeum közösségi birtokbavételét jelenti. Mezőkövesden hagyománya van a szervezett, tervezett közművelő munkának. A helyi értelmiség már a két háború között is pontosan tudta, hogy milyen fontossága van a helyi múzeumnak a kultúra megőrzésében. Bayer Róbert, a gimnázium igazgatója 1926-ban a Magyar Jövő hasábjain folyó vita során, hozzászólásában a következőket írta: „Hogy a mezőkövesdi ' CSÓK 2003: 3.