Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

a népművészet valamely műfajához, de pragmatikusabban fogalmazva a múzeum valamely gyűjteményéhez kapcsolódó válogatást láthatott a közönség. E kiállítások egyik hagyományos típusát képviselte A magyar népviseletek sorozat I. A szűr (1977, Gáborján Alice) és II. Ködmön, suba (1980, Kresz Mária) egész teremsort felölelő bemutatója. Mindkét tárlat inkább nevezhető az adott tárgyfajta monografikus feldolgozásának, mintsem az esztétikailag kiemelkedőnek ítélt tárgyak közszemlére bocsátásának. Mindkét kiállítás ebből következően inkább tudományos teljesítmény, olyan alkotás, ahol a látogatók azt ismerhetik meg, hogy adott ruhadaraboknak milyen táji és történeti típusai léteztek, mik azok a finom etnográfiai és technológiai szempontok, amelyek (számukra nehezen követhető) figyelembevételével osztályozhatók a tárgyak. A jobbára pozitivistának nevezhető érdeklődés és feldolgozás természetesen a kor néprajzi tudományos közízléséből és egyfajta népművelői szándék érvényesüléséből következik. A világot valójában nem megérteni, legfeljebb birtokba venni kell, formális szempontok alapján kategorizálva jelenségeit. A népművészeti kiállítások másik típusa egyszerűen a kimagasló esztétikai kvalitásokkal rendelkező tárgyakat rendeli egymás mellé, törekedve arra, hogy a népművészet különféle területei egyaránt megjelenjenek, tehát az enciklopédikus szemlélet jegyében bútorok, szőttesek és hímzések, viseleti darabok és komplett öltözetek, fazekas- és kovácsmunkák, pásztorfaragások és apácamunkák egyaránt megjelennek a válogatásban. A válogatás fő szempontja, hogy a tárgyon található-e évszám és monogram, hogy minél régebbi és minél díszítettebb, vagy épp ellenkezőleg, formájában nemesen egyszerűbb legyen. A válogatók a teljesség jegyében arra is figyelhetnek, hogy a szakmai konvenció táji-történeti csoportjainak alkotásai ugyanúgy megjelenjenek, mint a különböző stílustörténeti korszakok reprezentánsai. Olyan népművészeti konstrukció jött így létre (s immár több mint négy évtizede ezt görgetjük magunk előtt), amelyben a helyi, lokális teljesítmény, a véletlen és az esetlegesség, vagyis az invariáns emelkedik általános szintre, ahol a „zsákutcás paraszti fejlődés" tárgyi világa, a kényszerű reprezentáció nyer pozitív és követendő megítélést, és ahol a kultúrszociológiai megfontolások egyáltalán nem érvényesülnek. Ebben a kontextusban érdemes elemezni „A népművészet születése - Mezőkövesd" kiállítás verzióit. Ezeket a kiállításokat leginkább „esszéisztikus kísérletnek" nevezhetnénk. Noha komoly kutatómunka előzte meg a rendezést, a kutatást azonban nem követte tudományos összegzés. Ennek kapcsán utalni kell az intézmény falai között régóta zajló diskurzusra, melynek lényege, hogy mikor lehet egy anyagot, egy problémát, egy gondolatot, egy kérdést kiállítás formájában interpretálni. A kiérlelt, a szakmai konszenzust elnyert, a konvenciókat tiszteletben tartó tudományos eredményeket szabade csak a látogatók, a nézők, esetleg az olvasók elé tárni, avagy kísérletezhetünk-e a kiállítással, hívhatjuk-e kalandra a látogatót, megfricskázhatjuk-e a szakma orrát, elmondhatjuk-e kétségeinket és felfedezéseinket? Én feltétlenül az utóbbi hitvallással azonosulok, melyből az is következik, hogy számomra a kiállítás üzenet, provokáció, releváns társadalmi kérdések feszegetéséhez és megválaszolásához való hozzájárulás. Akkor vált világossá és tudatossá ez bennem, amikor Kresz Mária talán a második változat vitájában azt kifogásolta, hogy miért mutatták be az alkotók a jelenkori mezőkövesdi emberek elszegényedő tárgyi környezetét, melyből már hiányzik az igazi népművészet, viszont tobzódik benne és helyette a giccs, miért látható a háziipari szövetkezet programozott hímzőgépével, német tervezésre készített blúzok és hálóingek sorozata, s miért szerepelnek benne az „ízléstelen" matyó porcelánfigurák. A kérdéseket természetesen nem csak a minősítések egészítették ki, hanem választ kaphattunk arra is, hogy miért nem szabadna mindezt tennünk. Fel kellett ismernem, hogy egy egészen más ethosz