Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

két idős asszony (bábuja) hímez. Mindketten otthoni, hétköznapi öltözetükben dolgoznak, talán éppen a Háziipari Szövetkezet vagy Wimmerné kiskereskedő bedolgozói, („valóságos személyek"). Ebben a teremben szerepel még egy idős pár, fekete öltözetben, hátterükben a templom fotójával, tehát láthatóan ünneplőben. Olyanok, mint bármelyik környékbeli település hasonló korú, hasonló alkalomra felöltözött társadalmi „osztály" társai, vagyis megfosztódtak „matyós" jellegüktől, s alapvetően a paraszt és a falusi jelleget hordozzák. Igaz ez annak ellenére is, hogy a terem fő üzenete és korszakjelzője mégis csak a városiasodás, s ennek rendelődnek alá a hagyományok. Ennek talán legpontosabb kifejeződése éppen a vitrinsor tárgyaiban, illetve azok előállítási folyamatában ragadhatok meg. A szövetkezet hímzőasszonyai - a tárgyak mellé kiállított fotók tanúsága szerint - valójában bérmunkások, akik két műszakban, műszakonként nyolc-nyolc órában dolgoznak egy varrodában, jobbára gépeken, mások által tervezett darabok egy-egy fázisát készítve. Miközben tervezők - jelesül éppen népművész íróasszonyok vagy textilipari mérnökök - találják ki a hagyományos mintákat, nem ritka, hogy számítógép vezérelte automata gépsoron nyugat-németországi piaci igényeknek megfelelő motívumok kerülnek a hálóingekre, a nyugatnémet „matyókép" szerint. És persze ez az a pont, amikor a matyó már védjeggyé válva nem a készítők esztétikai törekvéseit, hanem kizárólag a termelést megszervezők, és a kereskedelmet lebonyolítók üzleti érdekeit szolgálja és tükrözi. S talán már az is emberségesebb, hogy mindezt nem népi jelmezben és nem népies díszletek között teszik az emberek. A két hímző asszony tárgyi környezete teljesen eltér az etnográfia, a népi iparművészet, vagy akár csak az érdeklődő nagyközönség Mezőkövesd-képétől. Az a kép, az eddig tudott és gondolt lakáskultúra kép a kiállítással egy időben, ám azzal nem azonos térben azért látható volt. Az első emelet egyik beugrójában kapott helyet az a konstruált, félig a szakma, félig a lelkesült művészek által megalkotott színpadi világ. A festett bútorok, láda, pad, asztal, támlás szék, ágy, téka, s ki tudja még mi minden került oppozícióba a tonett székkel, a kanapéval, az esztergályozott lábú asztallal, vagy annak műanyag térítőjével. Ebben a térben a hagyományost leginkább a kaszli (sublót), s annak tetejére komponált kép hordozta. Ez a bútoregyüttes, de az egész harmadik terem tárgyi kollekciója friss gyűjtés (esetleg kölcsönzés), néhány hetes terepmunka eredménye volt (5-6. kép) A terepmunkában részvevőket eredendően a jelen és a közelmúlt érdekelte. Még pontosabban, a közelmúlt továbbélése a jelenben és a jelen viszonya a közelmúlthoz. Nem törekedtünk tehát a múlt megszólaltatására, az emlékezettel még nagy nehezen rekonstruálható szokások feltárására, az emberekkel együtt élő, ám már ténylegesen nem használt tárgyak gyűjtésére, de azt sem vizsgáltuk, ami a jelenben a jövő általánosságát jelentheti, akár tárgyrendszerekben, akár az életmódban. A jelenben vizsgált jelenidejüséget is némileg háttérbe szorította a jelenben vizsgálható múltidejűség. Vagyis a terepmunkát végzőket leginkább azon kérdés megválaszolása izgatta, hogy mikor kopott ki a település mindennapi életéből a 20. század első felében még jól ismert „matyó" viselet; virágkorában annak „használata" a népesség milyen részét jellemezte; mik voltak a társadalmi rétegződés és a viselet összefüggései; hogyan vált árucikké a „matyó hímzés", s hogyan épült be a nemzeti kultúrába; milyen is volt a település színfalak mögötti élete; milyen is volt valójában az általános; mi lett a matyó identitás háttérbe szorulásával? Tehát minden a „matyó" népművészeten, és tágabban, minden a matyó identitáson keresztül volt vizsgálható, még ha meg is próbáltunk elszakadni a település eme konkrétságától, s megkeresni, megtalálni a kétségkívül benne meglévő általánost.