Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

emlékeztethet egyeseket arra, de a lokalitáson túl előhívhatja a magyarság azonosítóját is. A múzeumi baba és a kereskedelmi bábu közötti évtizedek mindenesetre egy történelmi folyamatot kívánnak érzékeltetni (1. kép). Ez a „felütés", ez az alaphang új megközelítést ígér, eltérést az eddig megszokott pozitivista (és nemritkán lelkesítő) bemutatástól. Ebben a gesztusban eredendően benne van a társadalmi folyamatok interpretálásának ígérete. A kiállítás első terme (egyébként keskeny, s ehhez képest hosszúkás helyiség) „A jobbágyvilág emléke" címet viseli. A mintegy hat méter hosszú tablón Bartucz Lajos antropológiai felvételeinek szembenéző arcai adnak ki egy frízt, s alattuk még jobbára 19. század végi, egyszínű fonállal kivarrt hímzések jelzik a régi stílust. Piciny posztamensen ácsolt láda, fölötte két idősebb, bő gatyába, mellénybe, kabátba öltözött férfi fényképe. Az ablak mélyedésében tüzelősói-rekonstrukció, magányos férfi házilag készített vászoningben és gatyában, fején posztókalappal ül a „tűz előtt". A sarokban egyszerű fémtárgyak: béklyó, palóka, zabla, mind kézművesek, helyi kovácsok kezén kiformálódott, funkcionális és esztétikus darabok. „A hétköznapokon és ünnepeken használt eszközök döntő többsége esztétikai értékű: a szépség és hasznosság iránti igény kifejezője. A szép formájú tárgyaknak azonban csak egy része díszített felületű. Ezeket csak ünnepélyes alkalmakkor használták és készítőjük kimagasló mesterségbeli tudással alkotott. A tárgyak szépségét elsősorban a megformálás módja: a hagyománykövető forma hordozza. A tárgyaknak csupán egy részét készítették maguk a használók. Az igények kielégítésében, az ízlés formálásában döntő szerepük volt a piacra termelő háziiparosoknak, a céhes mesterembereknek, a manufaktúrák, s a XIX. század második felétől a gyárak termelésének. " Ez a szövegrész éveken és kiállításokon át hagyományozódott, majd 1985-ben, a „Népművészet, hagyományok, újítások" kiállítás kiállítási vezetőben, nyomtatásban is megjelent. Az 1980-as kiállítás második terme egy hatrészes vitrinsorból, két (egyenként nyolc négyzetméteres) diorámába szorított jelenetből és egy háromrészes (három négyzetméter alapterületű) fennálló vitrinsorból állt. Az első vitrinsor címfelirata szerint két, a magyarázó szöveg szerint három részből állt. A „Kézműipar és népművészet", valamint a „Divat és magyarságtudat" tartalmi címek közé több mint fél évszázad tárgyi világának és történésének elmesélése fért el. A megközelítés alapvetően gazdaságtörténeti volt, ebben a kontextusban értelmeződtek tehát már a 19. század utolsó harmadára datálható „kezdetek". A szövegek nem a tárgyakat kívánták értelmezni, sőt, a tárgyak is sokkal inkább a társadalomtörténeti folyamatokat voltak hivatottak illusztrálni. Az első szöveges táblán ez volt olvasható: „A matyók népművészetének díszes darabjait főleg szűrszabók, szűcsök és paraszt-szabók, másrészt asztalosok és fazekasok készítették a múlt század második felében. A textil- és bőripar mesterei mind Mezőkövesden laktak, de az asztalosok Miskolcon és a fazekasok Rimaszombat környékén, vagy még inkább Tiszafüreden. Valamennyiük portékáit pénzért vették meg a matyók - vásárokon. A múlt század végén - a legelők feltörése miatt - megfogyott a juhállomány. Drága lett a női ködmön, a kuzsu és a férfi bunda. Posztóruhák váltak divatossá. Továbbra is kedvelték azonban a szűcshímzés mintáit. A régi és új mustrákat szűcs családokból származó íróasszonyok rajzolták elő a századforduló óta - ingekre és kötényekre (sarcok). Ezáltal a kisipari eredetű mintakincs a háziipar és az önellátás keretei közé került. " Valójában ez jelenti a fordulópontot. Eddig a matyók a kézművesek népművészetének fogyasztói voltak, most azonban, hogy saját kezükbe veszik, s a háziipar keretei között hozzák létre a „népművészetet", megteremtik a „matyó népművészetet". „A matyó népművészet eredetileg a helyi öntudatot erősítette. Később egyre inkább a »magyaros«