Viszóczky Ilona szerk.: Eredmények és feladatok a matyóság néprajzi kutatásában (Miskolc-Mezőkövesd, 2006)

pok" (Bodgál Ferenc), a „ragyogóégetés" (Fügedi Márta), vagy a „matyó lakodalom a nemzet színpadán" (Lukács Gáspár) kérdésköre tematizálni látszott egy új diskurzust. A „tiszta" népművészet iránti érdeklődéssel párhuzamosan szinte folyamatosan jelen volt a summásság kérdésköre is, s ha nem is került a két téma (s azon túlmutatóan a kettős értékrend) egymással oppozícióba, kézenfekvőnek tűnt egymásra vonatkoztatásuk. 1976-ban jelent meg „Mezőkövesd város monográfiája", melyben több mint háromszáz oldalon néprajzi dolgozatok, egy kisebb monográfia volt olvasható, de a történeti rész is tartalmazott valóban releváns társadalomtörténeti tanulmányokat.

3 Ugyancsak 1975-ben rendezte meg Fügedi Márta az állandó (matyó) kiállítást Mezőkövesden, 1979ben pedig Kunt Ernő Miskolcon a Kóris Kálmán fotóiból összeállított „Gyermekélet" című kiállítást. Már talán csak egyetlen meghatározó munkáról nem tettem említést, Szabó Zoltán máig klasszikusnak számító szociográfiájáról,

4 melyből fontos néhány passzust idézni, úgy is, mint olyan műből, amely többek gondolkodását lényegileg segítette. Ezek a gondolatok talán az etnográfiai kutatás, legalábbis az interpretáció kontrolijául is szolgálhatnak. „A matyóművészet hanyatlása tehát tulajdonképpen a matyóművészet propagandájával kezdődött. Bármilyen furcsán hangzik is ez, aki a népművészetet, mint a parasztélet egyik megnyilvánulását és kísérőjelenségét tekinti, tulajdonképpen semmi újat nem mond. Csak egészen naiv lelkek képzelik azt, hogy a népművészetet megmentik azzal, hogy színpadra viszik, idegenforgalmi kocsmákban szerepeltetik, vagyis azzal, hogy a nép színeit a középosztály szemeinek élvezetére bocsátják. A népművészetre kimondta a maga ítéletét az idő és a parasztság társadalmi fejlődése. A középosztály a helyett, hogy azon dolgozott volna, hogy e fejlődés minél kedvezőbb körülmények között menjen végbe, a népművészet furcsafogalmazású megmentésére vetette rá magát minden erővel. Ami az élet tartozéka volt, azt színpadra vitte; ami hagyományokból következett, azt szerepekre kívánta felvétetni a parasztokkal. Ezzel akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy a parasztság a népviseletet már lassan urak számára teljesített szolgáltatásnak tekintse." (79-80. oldal) „ »Nein cirkuszolunk« — mondották a kövesdi legények elszántan és büszkén, mikor lobogós ingujjakról volt szó, és vonzó ez a beszéd, öntudatot, büszkeséget eláruló. Bármennyire fájdalmas legyen is, hogy a már amúgy is veszendő és elromlott népi cifraság és hamissá vált értékek halálos ítéletét jelenti, mégis vigasztaló az, hogy a kövesdi legény immár keményen megáll a talpán és immár nem kíván színházat játszani átutazók számára. Még egyhónapi keresetnek megfelelő díjazásért sem. Arra mutat, hogy megelégelték már ezt a népi értékeikkel folytatott hazug játékot, mely hagyományos kincseiket nyárspolgárok passziójára alacsonyította és szertartásos ruháikat vasárnapos szereplés kellékeivé." (81. oldal). „Szétszórt csoportjaiknak színes foltjait mezei munkák idején ott látni mindenütt a magyar glóbuszon, szűkebben a magyar glóbusznak azon a harmadán, amit nagybirtok foglal el. Férfiak és asszonyok vannak köztük vegyesen és ott vannak velük a gyerekek is. Sokszor hét-nyolc éves koruktól kezdve dolgoznak velük, noha csaknem száz éve van törvényünk a gyermekmunka ellen. Hónapokon át nyomorult zugokban alszanak rövid órákat, aszerint, hogy a termelés érdekei mint engedik meg, mert hiszen náluk nincs szó munkaidőmaximálásról. A férfiak megsoványodnak és fáradtak lesznek ebben a munkában, az asszonyok idő előtt megöregszenek. Szülniük nem szabad az uradalomban, mert 3 SÁRKÖZI-SÁNDOR (szerk.) 1976. 4 SZABÓ é. n.