Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

5. Település, építkezés

rényeknek, ládáknak. Minden menyecskének volt egy szekrénye. így nevezték azt a négylábú ácsolt ládát, amit bárdolt deszkából, zsilipelő technikával készítettek az észak-gömöri szlovák faragók, rendszerint bükkfából. Faszögekkel volt összefogatva, fedelét és elejét vésett ornamentika díszítette. A Barkóságban az 1870-80-as években kezdték felváltani a szekrényt fenyődeszkából készült, festett, tulipántos ládák, s a régiből lisztesláda lett, vagy kivitték a gabonásba és szemes terményt raktak bele. Az asztalos bútorok közel egy időben jelentek meg, de a festett ládát, nyoszolyát az 1910-es években ismét újabb divat szerinti bútorokkal, fiókos kaszlival, sifon szekrénnyel kezdték felváltani. A lócákat karos lóca, háttámlás pad helyettesítette, s az 1920-as évek elején már több nemzedék bútorai keveredtek a barkó falvak lakásaiban. A nehéz tölgyfa asztalok, padok végleg kikerültek a házból. A csecsemőket szegény helyen a mestergerendára függesztett lepedőben, ringóban helyezték el. Megszokottabb volt azonban az alacsony építésű bőcső. Ennek lábai nem voltak, feneke közvetlenül a keresztben elhelyezett talpakon nyugodott. Mezőn használták a belleke, bellöke elnevezésű alkalmatosságot, ami három rúdból gúla alakban összeállított, állványra függesztett vászonbölcső volt. Borsodszentgyörgyön 150 cm hosszú sátorfákat használtak hozzá, Domaházán, Péterfalán vitolla volt a mezei bölcső állványrúdjainak neve. Ezekben a falvakban utoljára az 1930-as évek elején használták a mezei bölcsőt. A bellőkét négyszögletes vászonból csinálták, peremeit mind a négy oldalon vékony botokkal merevítették ki, amiket a vászon szélein varrott korcba (ontra) dugtak be. Világítani a kemence kürtőjéhez, kocikjához fektetett faforgácsokkal, fáklyával szoktak. Legjobb volt a gyertyánfából hasított, 50-60 cm hosszú fáklya, amit Domaházán még az 1900-as évek elején is használtak. Ugyanott lyányfűzfából, nagylevelű fából, iharfából is csináltak világítani való forgácsokat. Először a kemencében megpállították, majd egy tőkén a balta fokával veregetve megtörték, amíg szálakra hasadozott, aztán ismét a kemencén szárítgatták. Másik kezdetleges világítóeszközük az olajmécses volt. Tök- vagy kendermagból sutult olajat töltöttek egy cserépedénybe, nyakas üvegbe, kicsinyke rongyot vagy kanócot lógattak bele és meggyújtották. A Hangony-völgyi falvakban pisla, pisli volt a mécses neve, Dédes, Csernely környékén szegényke, Bótán, Mercsén fösvény néven ismerték. Domaházán petróleumot is égettek nyakas tintásüvegből készített, parafadugón átbújtatott kanócú mécsesben, és az 1950-es években is fontak mellette az asszonyok. Viaszgyertyát csak a templomban égettek, otthon a faggyúgyertyát használták, amit az asszonyok maguk csináltak, vékony rongyot vagy kenderkócot forró faggyúba mártogatva. A villamosítás előtti utolsó évtizedekben (1920-1960 között) mindenütt a petróleumlámpa volt a legfontosabb világítóeszközük. A gazdasági épületek közül a csűrök a legszembetűnőbb, legnagyobb építmények. Észak-Magyarország középső területének csűrjei - mint SELMECZI KOVÁCS kutatásaiból ismeretes - alaprajzilag egységes formát mutatnak. Többnyire téglalap alaprajzúak és három szakaszra tagolódnak. A csűr közepén van egy tágas, átjárható folyosó, amit elöl és hátul többnyire hatalmas méretű kapukkal zárnak le. Magasságukat úgy méretezték, hogy a kévés gabonával