Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

5. Település, építkezés

A volt jobbágy fal vakban találjuk a rendezett utcás, szalagtelkes szisztéma tipikus példáit. Ózdon, Sajóvárkonyon, Sajópüspökiben, Sajómercsén, Szentsimonban és a többi úrbéres helységben a keskeny szalagtelkek merőlegesen futnak az utcára, s a házak az út mentén szabályos rendben követték egymást. Mindig kiépültek egészen a telekszélig, az útig, s még kiskert, kerítés sem volt előttük. A házaknak mindig a rövidebb végük nézett az utcára. Az udvar végén az utcával párhuzamosan és a lakóházra derékszögben álltak a csűrök, amelyek a keskeny telket keresztben lezárták. Ezeket a falvakat régen is a kerítetlenség jellemezte, az udvarok nyitottak voltak az utca felől. Ezzel szemben a kerteket az udvar felől és a telek lábában elkerítették. A falvakat régebben magas gyepű, tüskés kerítés vette körül, az udvarokon és az utcán szabadon járó jószág csak a kivezető utakon, közökön juthatott ki a faluból. Ezeket a 18-19. században még kapuval, porgolátiaX zárták le a falu szélén. Altalánosságban véve a kerítés neve gát, leggyakoribb formája a vízszintes fonadék volt. Sűrűn egymás mellé állítgatott hasábfákból készült a szakaró-gát, amelynek a „lába" a földben állt, fölső vége néhány sor vesszővel volt összefonva. A Barkóság falvainak többségében ma is megfigyelhető a hosszú udvarok (társas udvar, csík udvar) elterjedtsége. Viszonylag keskeny telken 4-5, sőt esetenként 8-9 lakóház, háztartás zsúfolódik össze, épül egymás végébe. A házak olykor a telek két oldalán állnak, s köztük az udvar annyira keskeny, hogy a kévékkel, szénával megrakott szekér éppen csak be tudott menni. Esetenként közös fedél alatt, szorosan egymás végében áll 2-3 lakás, más esetekben kis távolságra követik egymást a házak, s az udvar hátsó részében gazdasági épületek, ólak állnak. Az ilyen hosszú udvarokat az idegenek utcának nézték, s a meszet, fazekat, gyümölcsöt árusító szekeresek behajtottak rajtuk. Eredetileg egy hadhoz tartozók laktak az udvarban, s a család nevét (ragadványnevet) az udvar elnevezése megőrizte. A lakók azonban idővel cserélődtek, idegenek költöztek be, lakók, kvártélyosok jelentek meg. A többházas, hosszú udvarok az ország más vidékein is előfordulnak, de olyan tömegesen, mint a Barkóság területén, sehol sincsenek. Már MALONYAY említette Szentsimon, Hangony, Sajópüspöki, Velkenye, Rimaszécs és még számos gömöri település jellegzetességeként. NAGY Benjámin Lénárddaróc, Dédes és a református Bán-völgyi falvak, főként Nagyvisnyó sajátosságaként írta le, de említhető Ózd, Sajóvárkony, Bolyok, Arló, Hódoscsépány, Csernely is. S még hosszan lehetne folytatni a felsorolást. A Barkóságot a 19. század közepéig a faépítkezés jellemezte, legfontosabb építőanyaga a tartós, nehezen hasadó tölgyfa volt. Az arlói plébániához tartozó falvak canonica visitatiojából jegyezte ki SAFFARIK Gyula, hogy a disznósdi iskolát 1812-ben fából építette a község, a járdánházit 1824-ben szintén fából emelték és az arlói iskola is szalmával fedett faépület volt abban az időben. Lakóházak fából két módon épültek. A ma már csak kenderáztató mocsolyákon tanulmányozható mocsolyaravással (keresztboronás technikával) boronafákból, illetve gerendavázas szerkezettel. Az előbbin azt kell érteni, hogy vastag tölgyfagerendákat raktak egymásra vízszintesen kb. 2 méter magasan. Kis ablakokat vágtak rajta, a gerendák végeit a ház sarkain egymásba csapolták és leszíne/ték.