Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

4. Közlekedés, szállítás, piac

Elöl és hátul egy-egy függőlegesen álló, deszkából készült súber zárja le a kocsiszekrényt. Ezek lécekkel közrefogott zsilipben csúsztathatók le és fel. Ózd vidékén manapság főként fuvarosok használják a koleszt, akiknek többsége régebben gazdálkodó volt. Úgy látszik, ez a jármű az utóbbi évszázadban szaporodott el, amint az ökörfogatokat lófogatok váltották fel. Ugyanis a kolesz minden esetben a lovas, rakoncás szekér neveként bukkan fel. Lovakat fogtak a könnyű kiskocsi, szaladozó kocsi elnevezésű járművek elé is. Néhány évtizede még a hintót helyettesítette. Jártak vele vásárba, lagziba, de mindig csak utazásra, személyszállításra szolgált. Igazi rugózott, fédères hintója csupán néhány nagygazdának volt a vidéken (pl. Sajóvárkonyon). A kiskocsinak nincs rugózása, rövidebb és könnyebb a fuvaros szekérnél. Cifra vasalása, szalmából fonott ülései is mutatják, hogy utazásra, reprezentálásra szolgáló jármű. Parton lefelé a szekerek kerekeit megkötötték a szekérhez tartozó vasláncokkal, szükség szerint simára vagy élesre. Országúton vasból készült papucsot is tettek ilyenkor a kerék alá, hogy a ráfot kíméljék. Használaton kívül a kerékkötő lánc a derékra akasztva csüng a szekér oldalán. A régi fatengelyes szekerek többsége macskával volt felszerelve a hátracsúszás megakadályozása végett. Ez nem más, mint egy erős karó, amelynek egyik vége csuklósan kapcsolódott a nyújtóhoz, esetleg a hátsó vánkoshoz, másik végére pedig egy villás végű vasat húztak fel köpüjénél fogva. Országúton a szekér fenekéhez, egy vaskapocsra akasztották fel, nem is látszott. Hasznát akkor vették, ha lejtős terepen völgynek háttal kellett megállni a szekérrel. Ilyenkor a macska vasalt vége belefúródott a földbe és kitámasztotta a járművet. Sok gazdaságban használták a Jankónak nevezett, néhány darab fából készült emelőt. Amikor kereket kellett cserélni, a tengely alá helyezték az emelőrudat, azt egy csuklós karral megemelték, s a kart a jankó „lábához" kapcsolt, horgas végű, merev dróttal rögzítették a kívánt magasságban (34. kép). A lovas fogatok nyaklóval és a rúd végére kapcsolt tartólánccal fékezik és tolatják a szekeret. Hegyes határú, elzárt falvakban (Domaháza, Cered, Zabar) azonban még az 1960-as évek elején is az ökrös fogatok voltak túlsúlyban, lófogat csak mutatóba akadt. Az ökröket mindig párosával fogták be járomba, az egyesjárom ismeretlen. A 20. század folyamán négy ökröt csak akkor fogtak be, ha tinókat tanítottak be. Előre a tanult jószág, hátulra a tanulatlan került. A járom legfontosabb része az ökrök nyakára illeszkedő járomfa. Ehhez tartozott két béldeszka, egy aldeszka és kétoldalt egy-egy járomszeg. Még az 1950-es években is sok faluban használtak járomszegnek somfapálcát, de a többség legalább száz éve vasból való nyakszeget és járomszeget tartott. A szekérbe, ekébe fogott ökröket, különösen a fiatalját, gyakran vezették balról előttük haladva. Kötéllel a tanulatlan tinókat vezették. Gyeplőzni a lovakat szokták, ökröket soha. Járomba fogásnál használt irányító szavuk körbe vagy kör ide, indításnál nye, nno, megállításnál hó, hóha, tolatásnál hőkk, hőkk meg. Jobbra a cselő, balra a hojsz, hajsz szóval noszogatják az ökrös fogatot. A jármos ökröket télen és nyáron is patkoltatták, nyáron sima, télen éles patkóval a köves utak és a köves határok miatt.