Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

2. Erdőhasználat

faragással, amelyik léniához tartozott. Az erdők felosztása falvanként más időpontban történt (pl. Domaházán 1900-ban darabolták fel a nemesi közbirtokosság erdeit). A szomszédos észak-hevesi falvakban a századfordulón „az erdők nagyrésze magánbirtokosok kezén van... nagyrészt volt nemesi közbirtokossági erdőkként, a részlettulajdonosok között hihetetlen apró részletekre elparcellázva. Ezeken a szétparcellázott erdőkben rendes fahasználat nincs..." A volt úrbéres községek többségében az erdőközbirtokosságok a 20. században is megmaradtak. Ügyeiket évenként megválasztott tisztségviselők (elnök, erdőbíró, pénztárnok, hitesek) intézték, közösen fogadták fel és fizették az erdőkerülőket. A közbirtokossági erdőkből évenként váltakozó mennyiségű fát vágtak ki, és a tagok erdőjoguk alapján - amit eredetileg szántóföldjük után állapítottak meg - részesedtek belőle. A faizás még ott is komoly anyagi érték, ahol a piacos városoktól való távolság miatt nem volt mód fakereskedésre. Domaházán 1843ban egy bírói zár alatt levő 1500 holdas erdő évi haszonvételét 8570 forintra becsülték. Egy-egy háztartásra évente 20 szekér tűzifát számoltak, szekerenként 30 krajcárjával, a makkoltatást is 200-300 forintra értékelték, amihez még hozzájárult a marhalegeltetés haszna és a helyi lakosság épületfa-felhasználása is.* Erdei munkában a barkók leleményesek és szívósak. A közbirtokossági erdőkben a tulajdonosok maguk vágták a fát, úri birtokon, nagybirtokon pedig szegődött favágókat fogadtak. Fagyban, hóban dolgoztak, a favágás jellegzetesen téli munka volt. Távoli erdőkben hetekig kint éltek, csak vasárnapra mentek haza. KolyibáX építettek maguknak, ami nem tért el a pásztorok szelemenes kunyhójától (9. kép). Legszívesebben párban dolgoztak, akkor tudtak a legjobban keresni. Két favágó együtt naponta 8-9 méter fát tudott kivágni és összerakni. {Méter a hasábvagy dorongfából karók közé felrakott egy méter széles, két méter hosszú farakás neve.) A 4-5-6 tagú partiban rosszabbul kerestek. Ilyen esetben kettő fűrészelt, döntötte a fát, a harmadik darabolta, a negyedik gallyazta, az ötödik rakodott, s a kialkudott kereseten egyenlően osztoztak. (Az uraság 1920 táján egy méter fáért 80-90 fillért fizetett.) A favágók munkavezetőjét /á/tfornak nevezték. Ajnácskőn rendszerint négyen voltak egy partiban. Az itteni erdőkbe távolabbi falvakból, még Domaházáról is jártak ölfavágók az első világháború előtt. Ritkítást a 15-20 éves fák között végeztek, s ezt a munkát felébe-harmadába, azaz részes munkába szokták kiadni. Saját részüket a favágók pénzért eladták; legjobb áron a hasábfát. Olcsóbb volt a dorongfa, legolcsóbb a gally. Az öreg fákat mindig „tallóra vágták", azaz egy sem maradt lábon az egész léniában. Ezeket előbb fejszével két, esetleg három oldalról belékolták (Gömörben hókácsolták, hókicsolták), aztán nagy karaj für ésszel ketten fűrészelték. A nagyfűrész mintegy *Az 1920-30-as években a közbirtokossági erdő egy-egy részét árverésen értékesítették. Előre kidoboltatták a licitálás helyét és idejét, s a közbirtokosság vezetősége már előre felnyilasolta a területet. A nyilasok értéke a fa becsült értékétől függően változott, amit hangosan kikiáltottak, utána lehetett ráígérni. A lábon eladott szálfák és erdönyilasok után árverésen befolyt összeget a közbirtokosság közös költségeire fordították, oly módon, hogy áldomásra is teljen belőle (Sajóvárkony).