Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

1. A táj és népe

máig követhető, napjainkban is népes családjai a falunak. Bélapátfalván 1851ben ugyanazok a családok éltek, mint 1686-ban, a török kiűzése idején, s nyilván már azt megelőzően, Várkonyon, Ózdon a mai törzsökös családok a 17. század végén, s talán előbb is ott éltek már. FODOR Ferenc Nagyvisnyó családtörténetét 1556-tól 1916-ig követte, s azt találta, hogy a község népe a letelepülés óta nem cserélődött ki, sőt nem is keveredett. Eredményeit általánosítva megállapította: „...a Bükk mögötti palócság egyenes leszármazottja az itteni első települőknek." Megállapítása a ma még hézagos történeti kutatások fényénél elfogadhatónak látszik, de ennek a kérdésnek a végleges eldöntése beható néptörténeti tanulmányt igényel. Ma úgy látjuk, hogy a Barkóság a kevéssé bolygatott területek közé tartozott, s átmenetileg elpusztult falvai a közeli vidékről töltődtek fel. Eredetét tekintve a Barkóság magyar népe egységesebbnek látszik Nógrád, Észak-Heves vagy a Sajó-Hernád közti terület népénél. A 18-19. században néhány uradalmi faluban megtelepedett a Barkóságon kívülről érkezett népesség is. Például Kissikátor egyes családairól (Maruzsi, Medve, Kocsik, Frecsko) a domaháziak azt tartják, hogy „az elődeik tótok voltak", de a magyar környezetben, a Bekölcéről beszármazott Csuhaj, és a Domaházáról jött Holló családok révén észrevétlenül elmagyarosodtak. Hasonló módon ment végbe Dédes és Zabar jövevényeinek hasonulása is. Észrevehető betelepülést, kolonizációt csak a bányászat és a nagyipar 19. századi kibontakozása vont maga után, amikor a vasgyárak és bányatelepek kolóniáin idegen ajkú, német és szlovák lakosság jelent meg. Számarányuk Ózdon volt a legmagasabb. 1890-ben 821 fő (14,9%), 1900-ban 822 (9,1%). A 20. század elején a „Rima" Ózd vidéki bányászainak 17%-a volt nemzetiségi, többségében szlovák. Nádasdra a lemezgyár első szakmunkásai Poroszországból, Sziléziából származtak, róluk nevezték el az első gyári lakótelepet Porosz kolóniának. A „telepiek" s a falusiak között sokáig a kölcsönös elzárkózás uralkodott, amit a vállalat politikája is támogatott. Ennek ellenére, a nem magyar anyanyelvű népesség egyetlen nemzedék alatt asszimilálódott nyelvében, ha kulturálisan nem is hasonult a vidék népéhez. A nyelvváltást a vállalat magyarosító törekvései bizonyára siettették, de ez a folyamat mindenképpen végbement volna. A vidék népi összetételéhez a 17. század óta hozzátartoznak a cigányok, s ma ők alkotják a legjelentősebb nem magyar etnikai eredetű réteget. Az 1754-65 között készült cigányösszeírás szerint a barkó falvak többsége cigány kovácsot alkalmazott (Ózd, Várkony, Arló, Center, Mercse, Uppony, Csokva, Omány, Daróc stb.). A kovácsok, rézöntők, fúró- és sarlókészítő cigányok mellett a 19. század elejétől a tapasztó és vályogvető foglalkozásúak rétege is egyre népesebbé vált. Más tájakhoz képest korán, a 19. század közepén foglalták el a muzsikus, hegedűs cigányok a korábbi dudások helyét, s a lakodalmakban, bálokon már ők szolgáltatták a zenét. A 19. század végén felfogadták a cigányokat mezőőrnek, disznó- és csordapásztornak, s megjelentek az ipari munkahelyeken is. A vidék cigánysága már a 19. században is teljesen magyar nyelvű volt, s átvette a tradicionális paraszti kultúrát. Ennek egyes elemeit (újévköszöntés, betlehemezés, búcsú, farsang