Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

Utószó

"Utószó Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Radnóti sorai jutnak eszembe, amikor ennek a könyvnek az előtörténetére gondolok. A költő édesapja szülőhelyére, a Gömör megyei Nemesradnótra gondolva választotta meg új családi nevét, s látogatott el hitvesével, Fannyval gömöri rokonságához. Nekem Ózd a szülőhelyem és vidéke a felnevelő szűkebb hazám. Ennek az életrajzi ténynek, s a tájhoz fűződő érzelmi kötődésemnek feltétlenül része volt a könyv megszületésében. Ezért is ajánlottam első megjelenésekor a szüleimnek, akkor még élt Édesapámnak, s ajánlom a második kiadást mindenek előtt az ózdiaknak, a Barkósághoz számító falvak, kistájak szülötteinek. A könyv megírására 1982 tavaszán Szabadfalvi József megyei múzeumigazgató kiadási ajánlata inspirált. Tudta rólam még az együtt töltött debreceni évekből, hogy egyetemi hallgatóként (1958-1963), majd pályakezdő muzeológusként, etnográfus kutatóként bejártam az egész vidéket, s első néprajzi tanulmányaimat is szűkebb pátriámnak szenteltem. Mindebben része volt a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanárának, Gunda Béla professzor úrnak is, aki 1960-ban megbízott a Magyar Néprajzi Atlasz négy kérdőív-füzetének kitöltésével, teljes dokumentációjának elkészítésével Domaháza kutatóponton, s az évek során e tájon még több más téma (irtásgazdálkodás, a szállítás és közlekedés hagyományos módjai, eszközei) kutatását bízta rám. Irányításával készítettem el A barkó juhászat c. néprajzi szakdolgozatomat is (1963), amelynek kereteit időben és térben kiterjesztve a következő években egri muzeológusként is tovább bővítettem. Ennek eredménye lett/4 keleti palócok pásztorkodása c. bölcsészdoktori értekezés, melyet a debreceni egyetem aztán könyv alakban is megjelentetett (In: Műveltség és Hagyomány VII. kötet, Debrecen, 1965.) Amikor Bakó Ferenc az Egerben rendezett konferenciával 1967-ben elindította az ún. „palóc kutatás"-t, szükségesnek véltem a barkó népéletről és hagyományos kultúráról addig összegyűlt ismereteimnek a tömör összefoglalását. A barkó etnikai csoport címen közreadott dolgozat (Műveltség és Hagyomány X. Debrecen, 1968. 175-218.) hamarosan kötelező olvasmánya lett a néprajz szakos egyetemi hallgatóknak, de nekem hosszú időre le kellett mondanom a szűkebb haza és a barkó népélet rendszeres kutatásáról, az ottani terepmunkáról, mert a Magyar Néprajzi Atlasz adatgyűjtő, majd adatfeldolgozó, térképszerkesztő munkálatai, illetve a Magyar Néprajzi Lexikon szócikk-író feladatai sok éven át kitöltötték az időmet. Az 1960-as évek végén és az 1970-es években jártam az egész országot, sőt a határon túli magyar tájakat is, s az „Atlasz" mellett főként a paraszti rétgaz-